Férjeik afganisztáni bevetése idején laktanyában magukra (illetve többnyire kiskorú gyerekeikkel) maradt feleségek részben unalmas, részben aggodalommal teli napjaikat morzsolgatván, kórust alakítanak, amely a több mint amatőr kezdetek után a Royal Albert Hallban énekelheti ki magából, napjaink minden (brit) katonai hozzátartozójának szeretetét, szorongását, félelmét, gyászát.
Ebben a filmben minden aggályosan ki is van dekázva, a karakterektől (nyomulós és szégyenlős, botfülű és csalogány, őzike és sárkány, fekete és meleg, sőt még walesi is) a fordulatokon át (kétely, összecsiszolódás, elbizonytalanodás, összeveszés, kibontakozás követi egymást katonás, na ja!, sorrendben) – a drámai csúcspontokig (aranymetszésnél koporsó érkezik, temetés hozza össze megint a széthullóban lévő dalárdát).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
