A magyar felmenőkkel rendelkező kanadai költő első verseskötete az írás korai kényszereinek emlékeit megőrizve ad izgalmas képet egy költői pálya indulásáról. A szerző tematikailag és poétikailag is nagy utat jár be, amíg a családtagjainak portréi, majd a kezdetben csak a felmenőihez képest megjelenő és megszólaló lírai én felszabadításán keresztül eljut a nyelv és a létezés viszonyának vizsgálatáig.
Az első ciklus a haldokló apa alakjával indul, a Vicces című vers pedig szinte programszerűen rögzíti a kötet nagyjából első harmadának látszólag legfontosabb törekvését: „versekbe öltöm / mindazt, amit rólad tudok. Összevarrlak belőlük téged, / mielőtt meghalsz”.
Az ’56-ban Kanadába szöktetett apa alakja mellett aztán egy teljes családi tabló is kirajzolódik. A szülőket, a nagyszülőket, a nem-nagyapákat, a részeges nagybácsit és a nagynéniket bemutató versek tétje azonban korántsem a puszta emlékállítás, sokkal inkább az én eredetének megkonstruálása, egy olyan narratív keret felépítése, amelyből már bátran ki lehet lépni új témák, új formák után kutatva. S a kötet igazán invenciózus részletei csak eztán következnek. Az olykor terjengős, gyakran a tördelés miatt szó szerint a levegőben lógó sorok fokozatosan lerövidülnek, az egyre tömörebb képek pedig – „A pocsolyák összegyűjtik a járdát. / Talán pocsolyákat fogok gyűjteni” – sokkal nagyobb erővel hatnak, mint az apa- és a családversek elnyújtott önelemzései.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
