Egy éjjel otthon a vécé felé botorkálva egy öltönyös japán nőbe botlik, aki egy drága kardról kérdezősködik. A történet végén a férfi egy tábortűznél a nő ölébe hajtja a fejét, alig lát a vértől, kasmírpillangók táncolnak a forróságban. Máskor ugyanő örömlányokkal beszélget a lakásukon. A nőknek nincs rá sok idejük, de éreztetik vele, hogy megérdemli a komoly, készséges figyelmet. A könyvet könnyen meg lehet szeretni, hiszen otthonosan mozog az elidegenedés stációin; ahogy a valószerű jelenetek áttűnnek fantasztikumba; ahogy egy-egy semmirevaló fazon feje körül mégis látni valami tompa derengést; ahogyan agresszív alakok is szorongnak azon, hogy jó emberek-e. Arról is szól a könyv, milyen az, amikor a rózsás helyzetből azért kitetszik a szépséges kamu, s mindenben lehet öniróniát látni. S vannak nők itt, akik hülyeséget csinálnak, olykor folytatólagosan, hogy leplezzenek valami nagyobb hülyeséget. És a zárlatok nagyon szépek. Például: „– Vannak galambok? – kérdeztem. – A házban. Mandy lassan bólintott. – A tetőn élnek – mondta rekedten. – A kurva anyjukat.” Szóba kerül a potcsevasi kultúra is, és a Google a kifejezés alapján meg is találja a cikket a magyar őstörténetről, és ezek után lehet reménykedni: az, hogy a főhős puszta kézzel megölt egy úgynevezett ligetvédőt, az teljes egészében fikció.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
