Az amerikai Kurt Elling groove-os dolgokkal kísérletezett, amelyből végül egy óriási siker kerekedett, amikor egy kvartett élén kiadta a SuperBlue című lemezt két éve. Fő partnere azóta a mindenevő, csodabogár bluesgitáros, Charlie Hunter. Elling mindig is nyitott volt, de azért a mainstream jazz és az akusztikus felállás alapozta meg státuszát, Grammy- és egyéb díjait. Az egyik legjobb, legmegbízhatóbb, csúcsszintű jazzénekes volt, aki inkább a magas kultúrához húzott – például megzenésített versekkel –, és korábbi hazai fellépései is ilyennek mutatták. De a stílusváltás jegyében Hunterrel egy EP és egy friss album is megjelent már, naptáruk szinte egész évre tele van. Ellenállhatatlan, sűrű, tüzes és vérlázító funkyt nyomnak, két, Hunterhez hasonlóan mindenevő, de a dögös lüktetésért élő és haló muzsikussal: Kenny Banks Jr billentyűssel, és az óraműszerű, de nagyfeszültségű Marcus Finnie dobossal. Velük az aznapi második koncert első pillanatától Elling odahagyta régebben nyilvánvaló modorosságát, konferanszait és szöveges betéteit a stand-uphoz közelítette, táncikált, ugrált, pörgött, és főleg virtuózan kihasználta mindig átütő, érces baritonja összes képességét. Neki ilyen szempontból jót tett a nehéz időszak, nemcsak túlélte a járványt és következményeit, hanem az eddig nélkülözött őszinte lazaságot is magáévá tette, és kiváló zenekarával a funky és a jazz határvizeiben lubickol.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
