A regény cselekménye kettőjük belső monológjainak váltakozásából bontakozik ki. Két párhuzamos, ám különböző nézőpontból nézhetünk rá a fiú legváratlanabb pillanatokban érkező bénító rohamaira, iskolai konfliktusaira, valamint az anya azon ambíciójára, hogy fia ellátása mellett újra rajzolni, alkotni tudjon. Az eseményeket kísérő reflexióikból, olykor álmaikból és titkos vágyaikból rajzolódik ki a jelen és a múlt, miközben az életükből kilépő apához való viszonyuk is átalakul.
Bár a tördeléssel is egyértelművé tett nézőpontváltások mellett a szerző nyelvileg is igyekszik érzékeltetni a felnőtt és a gyerek beszélő szólamának elkülönülését, ez általában kimerül abban, hogy a kisfiú esetében a rövid tőmondatok dominálnak, egyes kifejezéseknek pedig nem érti a pontos jelentését. Sokkal többet azonban nem tudunk meg a környezetében figyelemzavarosként elkönyvelt, valójában az őt érő ingerekre rendkívül érzékenyen reagáló, a vizualitás terén kifejezetten erős koncentrációs képességekkel rendelkező gyerekről. Sem a nevét, sem a pontos életkorát nem ismerjük. Ez a fajta homályosság az anyánál is megmarad, még a társadalmi helyzetére sem igazán látunk rá. A karakterek vázlatszerűsége sajnos azt is megakadályozza, hogy a szöveg érzelmi csúcspontjának szánt párbeszéd, a fiú és az anya tudatának tulajdonképpeni összekapcsolódása valódi katarzist okozzon.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
