Kövér asszisztens fogadja, megöleli, megsimítja a mellét oldalról. Buliba viszik, onnan diszkóba, részeg férfiak fogdossák, és új ismerőse, aki addig barátságos volt vele, átszól az asztal fölött, hogy te kis hülye, ha nem bírod a gyűrődést, nincs itt semmi keresnivalód. Sminkelik, hogy úgy nézzen ki, mint egy húszéves, aki tininek látszik. Manipulálják, nem viszik vissza a szállodába, ahol a csomagjai vannak. Stresszelik azzal, hogy ha nem lazul el, nem lesz elég szép a képeken. Lazulni próbál, de persze begörcsöl, mire megkapja, hogy idegbeteg kis picsa. Ez történt 1983-ban. Linn Ullmann regénye nem bosszúregény a szervezett, legális gyerekrablásról. A padláson dobozban őrzött emlékeket kiborítva és rakosgatva próbálja megérteni, mit miért tett az a tizenhat éves lány. Miért nem azt mondta az anyjának, amikor már sikerült végre visszajutnia a szállodába, telefonálni, hogy haza akar menni? Miért mondta neki az apja, aki Párizsról nem is tudott, hogy szívecském, te az a fajta vagy, aki elboldogul az életben, „de van egy árnyéknővéred, aki mindentől fél, aki már attól köddé válik, ha valaki rásziszeg. Neki szüksége van rád”. Az elbeszélő gyakran figyelmezteti magát, hogy fogalmazzon pontosan, és a pontos fogalmazásnak mint lelkigyakorlatnak mintha tényleg gyógyító ereje lenne.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
