A polip az egyik képen frissen kötött nyolckarú, szívecskés ruhát mutogat, a másikon eteti a gyerekét, tartja az ételes edényt, az alvós macit, a csörgőt, a könyvet, és mosogat is. A képregényrajzolóként ismertté vált Liz Climo a közösségi oldalak antropomorfizáló állatos videóin ironizálva mutatja be az anyaszereppel járó kihívásokat, a gyermek kapcsolatát az anyjával a csecsemőkortól az elszakadásig. Egyszóval: vannak ezek a természetes, törvényszerűen jelentkező problémák, és ezeket érdemesebb inkább viccesen megközelíteni. Amikor a terhesség hosszú idejéről van szó, a 22 hónapig vemhes afrikai elefántot látjuk, a túl fiatalon vagy idősen anyává vált ismerősre pedig koala, illetve bálna képében is lehet gondolni. A gyűjtemény elmegy az illusztrált mesekönyvek között, kéznél van, ha az űzött-nyúzott anyuka meseolvasás után még látni akarná, ahogy a kis lajhárra rászól az anyja, „lassabban!”. De azért a mondatokból, szavakból, amelyek összefűzik a képeket, szomorúság is érezhető. Az előszó – elolvasni annyi időbe telik, mint átlapozni a könyvet – említi, hogy a szerző huszonkét évesen elveszítette édesanyját. Amikor a lánya megszületett, leste, hogy kire emlékeztet, és nem látott hasonlóságot, de saját szavaiban, gesztusaiban ráismert az édesanyjára.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
