Mintha itt érezte volna meg az elsőkönyves szerző, hogy egy kicsit sok volt a részeges vershelyzet („Fél nyolc felé kikértük az első fröccsöt, / és a munkáról kezdtünk panaszkodni”; „Három részeg huszonéves ül a nappaliban, / és az irodalomról beszélget”), amelyek egymásutánja a sérelmeket és a szorongásokat is elbagatellizálja. Hiába szögezi le a Lectori salutem!, hogy nincs lírai én, ha a hasonló részek végig az olvasó közelengedése ellen dolgoznak. Így még zavarba ejtőbb például arról olvasni, hogy a szerző olyanná szeretne válni, „akinek a szobraihoz nemzeti ünnepekkor / koszorúzni járnak a lányok”.
Formailag és tartalmilag egyértelműen az Így neveld a magyarod című hömpölygő prózavers a kötet legizgalmasabb darabja. Egymás szavába vágva harsog itt mindenki, akit a beszélő addig épp kizárni próbált a gondolataiból. Csak egy ilyen ordítozás után jöhetnek azok a versek, amelyek végre felismerik, hogy vannak fontosabb dolgok az intellektuális társaságokban elszívott cigarettáknál, az írótáborokban elfogyasztott söröknél, az idézetek halmozásánál és az idézetek halmozására való reflektálásnál. Kerek lesz a történet. És még azt is megengedi, hogy a kötet utolsó mondata a csöndet magasztalja.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
