A kampányban elhintett, zodiákus gyilkosra utaló titkosírás, A bárányok hallgatnak című korszakos thrillerrel hangsúlyozott párhuzamok mind fokozták a várakozást, nem beszélve Nicolas Cage kacéran megvillantott, velőt rázó átalakulásáról. Most már mindenki megnyugodhat, a Longlegs többet ígért, mint amennyit nyújt.
A három részre osztott film ígéretesen indul: egy kivételes hatodik érzékkel megvert FBI-ügynök (Maika Monroe) egy Oregonban évtizedek óta öldöklő sorozatgyilkos nyomába ered, aki látszólag úgy irt ki teljes családokat, hogy be sem lép az otthonukba. A rendező Osgood Perkins fokozatosan építi fel a Harker ügynök ép elméjét felemésztő megszállottságot, amellyel Longlegs nyomába ered. A varázs akkor törik meg végleg, amikor felbukkan a színen a felismerhetetlenségig elmaszkírozott és ripacskodását szabadjára engedő Nicolas Cage. A sokáig jó érzékkel rejtegetett rém zavaróan kilóg az addig felépített hűvös és fullasztó közegből, a viszonylag fegyelmezett szerkezet pedig darabjaira hullik, amikor Perkins okkultizmust, tébolyult apácákat és ördögi babákat kever a sztoriba. Monroe hősiesen küzd, hogy a soványka Clarice Starling-utánzatba életet leheljen, a glam rock-démon Cage mind hosszabb és kínosabb megjelenései pedig egyre erodálják az Ari Aster nyugtalanító stílusát egyébként meggyőzően idéző hangulatot. A Longlegs tele van emlékezetes képekkel, de a zsigerig hatoló borzongás elmarad.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
