Visszhang: film

Longlegs – A rém

Visszhang

Már az is hallott Longlegsről, aki nem akart, a filmet övező intenzív gerillamarketingnek köszönhetően.

A kampányban elhintett, zodiákus gyilkosra utaló titkosírás, A bárányok hallgatnak című korszakos thrillerrel hangsúlyozott párhuzamok mind fokozták a várakozást, nem beszélve Nicolas Cage kacéran megvillantott, velőt rázó átalakulásáról. Most már mindenki megnyugodhat, a Longlegs többet ígért, mint amennyit nyújt.

A három részre osztott film ígéretesen indul: egy kivételes hatodik érzékkel megvert FBI-ügynök (Maika Monroe) egy Oregonban évtizedek óta öldöklő sorozatgyilkos nyomába ered, aki látszólag úgy irt ki teljes családokat, hogy be sem lép az otthonukba. A rendező Osgood Perkins fokozatosan építi fel a Harker ügynök ép elméjét felemésztő megszállottságot, amellyel Longlegs nyomába ered. A varázs akkor törik meg végleg, amikor felbukkan a színen a felismerhetetlenségig elmaszkírozott és ripacskodását szabadjára engedő Nicolas Cage. A sokáig jó érzékkel rejtegetett rém zavaróan kilóg az addig felépített hűvös és fullasztó közegből, a viszonylag fegyelmezett szerkezet pedig darabjaira hullik, amikor Perkins okkultizmust, tébolyult apácákat és ördögi babákat kever a sztoriba. Monroe hősiesen küzd, hogy a soványka Clarice Starling-utánzatba életet leheljen, a glam rock-démon Cage mind hosszabb és kínosabb megjelenései pedig egyre erodálják az Ari Aster nyugtalanító stílusát egyébként meggyőzően idéző hangulatot. A Longlegs tele van emlékezetes képekkel, de a zsigerig hatoló borzongás elmarad.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.