Szinte lehetetlen vagy pátosz, vagy magunkra erőltetett fals „objektivitás” nélkül beszélni erről a nagyon színes és izgalmas csoportról és lakhelyükről. Magyary Ágnes második regénye mintha talán ezen is változtatni szeretne, de lehet, hogy csak szórakoztatni akar, ez nem válik világossá. Az biztos, hogy ő is erősen ráépít a hagyományosan „furcsának” gondolt székelység körüli romantikára, Székelyföld lélegzetelállító hangulatára. A végeredmény egy hamisítatlan, mágikus realizmusban utazó regény. A problémás szakítás és elviselhetetlen barátnője elől menekülő Pali és a kibogozhatatlan korú, hitelességű és szerepű Sándor Zsigmond körül szövődő történet nem csak kihasználja ezt a nagyszerű hátteret, de ha már ott van, korszakokon átívelő módon mutatja be a székelység történelmét, miközben ha úgy kívánja a helyzet, képes a népcsoport sorsát iróniával szemlélni. Sőt, a szerző saját magát sem kíméli, ami mindenképpen szimpatikus eleme ennek a tökéletes nyári olvasmánynak. Ennél magasabbra már csak azért sem emelkedik, mert az első 70–80 oldalon tényleg nagyon kell kapaszkodni annak érdekében, hogy sejtsük, miről is szól tulajdonképpen a regény, meg aztán sokszor nem is sikerül a szerzőnek elkerülnie a székelységhez tapadt „tiszta és őszinte vidéki élet” toposzát, amit természetesen rendre az „elbutult, sekélyes városiakkal” állít szembe.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
