A lemez az Alt-J állandó producerével, Charlie Andrew-val készült. Hackman még csak a húszas éveinek legelején járt akkor, de már legelső, sötét atmoszférájú art-pop dalaival is megmutatta, hogy ő nemcsak egy újabb szomorkás énekes-dalszerző, hanem sokkal komolyabb vízióval bír. A következő két albumán (I’m not Your Man, 2017; Any Human Friend, 2019) felszabadultabb oldalát hallhattuk, és az alternatív rock és az elektronika irányába is bátran kalandozott, de a pandémia alatt az addig meglehetősen termékeny énekes komoly alkotói válságba került. 2020-ban kiadott egy feldolgozáslemezt, az új anyagával pedig annyira nem haladt, hogy egy nyilatkozata szerint sokszor attól tartott, hogy soha nem fog újra írni. A gát aztán átszakadt, de a Big Sigh így is lassan, több mint két éven át készült. Ha szerzőként nem is indult nagyon magabiztosan a folyamat, producerként annál inkább magára talált Hackman: ez az első albuma, amelyet saját maga gondozott némi külső segítséggel. Nem a legkönnyebben fogyasztható lemeze; van rajta két egészen slágeres dal (No Caffeine, Slime), de a többi lassan, méltóságteljesen hömpölyög, a rendre belépő kamarazenekar pedig fokozza a melankolikus hangulatot. Marika Hackman eddigi anyagain sem kedvelte az állóvizet, a Big Sigh viszont határozottan új fejezetet nyitott az életműben: csendesebbé és merengősebbé vált a zenéje.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
