Visszhang: film

Maxton Hall – A világ, ami elválaszt

Visszhang

Imádjuk gyűlölni a gazdagokat.

(Élősködők, Tőrbe ejtve, A szomorúság háromszöge), imádjuk imádni őket (A pletykafészek, Bridgerton), de a legjobban persze a kettőt együtt szeretjük (Saltburn, A tehetséges Mr. Ripley, Utódlás). A Dark forgatókönyvéért is felelős Daphne Ferraro (és az eredeti ponyvát szerző Mona Kasten) megérzett valamicskét a korszellemből: kicsit szelídebben vájkálnak a tinik titkos szexuális kalandjaiban (mint azt tette az Eufória vagy a Riverdale), de hagyják magukat megihletni az osztálykülönbségeken átívelő szerelemtől (annyit persze nem adnak a nüanszokra, mint az Egy nap). Ha jól kevernék az innen-onnan elcsent összetevőket, egészen szórakoztató eszképizmus is kerekedhetne a Maxton Hallból.

Az alaphelyzet senkit sem fog meglepni: Ruby (Harriet Herbig-Matten) tehetséges, de szegény ösztöndíjas diák a patinás Maxton Hall középiskolában. Minden vágya bejutni az Oxfordra. Jamesnek (Damian Hardung) viszont életé­ben semmiért sem kellett megdolgoznia, hála adoniszi külsejének és szülei vagyonának. A két fiatal útja keresztezi egymást – először ellenségekként –, de a megvetéstől izzó szóváltások hamar flörtölésbe fordulnak… Mindez ezredjére is szexi és szórakoztató lenne, ha az alakításokba kicsit több élet szorult volna. A színészgárda enervált, és fájdalom, de a két főszereplő között sem repkednek a szikrák. Nevetni leginkább csak kínunkban tudunk, főleg a német szerző elképzelte brit elitiskola miliőjén. Inkább nézzük újra századjára A pletykafészket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.