Egy kiállításjelenetben külön is megemlékezik Telek Balázsról, az egyéni stílusú, kiváló fotóművészről. Kivételesen nemes a gesztus.
A rendező, miként korábbi munkáiban, úgy ezúttal is a bűn, a bűnhődés, a tagadás és a szembesülés kérdéskörét jeleníti meg, s az igazsággal való – bármilyen kegyetlen, mégis felszabadító – szembenézés mellett érvel. A mozaikos, időfelbontásos szerkesztésű történet résztvevőinek sorsa észrevétlenül, de meghatározó módon kapcsolódik, sőt gubancolódik egymáshoz, középpontban a (nevezzük így) gyermekproblematikával. Van, aki nem akar gyereket, van, aki akar, de nem lehet neki, és van, akinek nem kéne, hogy legyen, pláne nem úgy, ahogy megfogant. Ám a kisváros presztízseseményeinek rögzítésébe belefásult fotós és anyagi gondokkal küszködő szobrásznő párja, a cinikus üzletember, annak fotómodell felesége, és az ő kiskamasz lányuk meg a helyi börtön papja – mind-mind két lábon járó szimbólum és/vagy klisé. A már kezdetben is nyilvánvaló nagy titok (a bűnösségről ihletetten beszélő pap súlyos következményekkel járó egykori vétkének) leleplezésére irányuló cselekmény életszerűtlen szituációkban, mesterkélt párbeszédek során bontakozik ki. A színészek küzdenek: a kvalitásosabbak az eljátszhatatlan helyzetekkel, mások beszédhibával, a civilek (köztük az elhunyt barát lánya és családjának más tagjai) saját civilségükkel. A fragmentális szerkesztés pedig nem feltár valami mögöttes tartalmat, hanem elleplezni próbálja úgy a sztori, mint a gondolatok banalitását.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
