Nos, ők a The xx, amely öt éve nem adott ki saját zeneanyagot. Szerencsénkre Jamie xx addig noszogatta Simet, amíg az megírta, feljátszotta és felénekelte első szólólemezét – Jamie xx teljes produceri támogatásával. Nagy kár lett volna, ha Sim makacsabb, és nem áll kötélnek, mivel megfosztott volna minket egy különleges hangulatú, remek dalokkal teli albumtól, amely az énekes féltve őrzött titkaiba és emlékeibe is beavat. Nem kell messzire menni, hiszen az albumot nyitó Hideous nem csupán egy megkapó melódiába csomagolt nagyszerű dal, de Sim ebben vall először arról, hogy 17 éves kora óta él együtt a HIV-vírussal, ráadásul a végén – a nyomaték kedvévért – a maga emblematikus, négy évtized alatt mit sem kopott falzettjével beszáll Jimmy Sommerville is. De azért sem sértődtünk volna meg, ha Sim gyakrabban juttatja eszünkbe anyazenekarát, de a Hideous Bastard dalai sokszor egészen más vizekre vezetik a hallgatót. Szépen kibontakozó gitár- és zongorafutamokat hallunk, miközben néha erősebben elektronikus a dalok váza anélkül, hogy a határozott ritmus dacára egy pillanatra is elektronikus tánczenének vélnénk azokat. Sim hol melankolikus, hol szarkasztikus tónusú hangja végig uralja a lemezt, amely minden személyességével együtt úgy hatol szinte a bőrünk alá, hogy egy pillanatra sem lesz zavaró vagy tolakodó.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
