Visszhang: lemez

Puccini: Love Affairs / Jonas Kaufmann

Visszhang

Promiszkuis áriaműsor – szopránok jönnek és mennek, Jonas Kaufmann pedig egyikre sem szentel több időt negyedóránál.

A kíséretet a bolognai Filarmonica del Teatro Comunale rögzítette Asher Fisch vezényletével, a szerelmi duettek énekesei pedig Salzburgban, Berlinben, Bécsben és Stockholmban találkoztak.

Az 55 éves Kaufmann most sem kevésbé meggyőző szerelmes, mint eddig bármikor. A hangja tele van energiával, noha sosem volt olyan napsütéses, mint másoknak az olasz repertoárban, de nem is maradt adós kifejezésben és erőben. A Puccini-operákban mindenféle affér előfordul: Pinkerton látszólag szereti a Pillangókisasszonyt, Des Grieux gróf igyekszik nem elcsábulni Manon felé, míg Rodolfo és Mimì között a szerelem őszinte. A hat énekesnő egyikére sem lehet komoly panasz, de Anna Netrebko masszív vibratójától Manonból matróna lesz, a Scalában kinevelt dél-afrikai származású Pretty Yende pedig csak rutinból hozza Mimìt (Bohémélet). Sonya Yoncheva viszont még megszokásból is csodás Tosca. Maria Agresta különösen törékeny Cso-cso-szán, a litván Asmik Grigorian pedig megindító Giorgetta és Luigi kettősében (A köpeny). Talán Malin Bystrom fátyolos vocéja ragad meg legkevésbé (A Nyugat lánya). De mégse felejtsük el, hogy egy ilyen lemez örök recept alapján készül – népszerű áriák nagy nevektől –, és nem mellékesen azt üzeni az utóbbi időszak vegyes színpadi kritikái után: Kaufmann még mindig itt van, és nincs nála jobb.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.