Sápadtságuk, elevenségük, lassúságuk, minden viszonyrendszerük is jobban látható így. A gazdálkodó házaspár megveszi a szomszéd parcellát, kitakarítja, a bozótosból épület tűnik elő, autóroncs és hajó, orral a tenger felé. A pusztuló állapotú járműveket meghagyják kiállítási tárgyaknak, a házat felújítják vendégháznak, ahol az asszony kedvéért művészeket fogadnak.
A nő egyfolytában reflektál magára és a külvilágra. Férje rendíthetetlen a hallgatásban. Amikor megismerkedtek, a férfi mindennap írt a nőnek részletesen a gondolatairól, érzéseiről, a nő emiatt tudja elviselni az egybekelésük óta tartó csöndet: ismeri a hallgatás mögött áramló folyamot. A nőt nagyon megérintik egy festő képei, elhívja magukhoz, az jön, ám viselkedése hol mélységes csalódást okoz, hol továbberősíti a nőben azt a meggyőződést, hogy lenne miről beszélniük. Az a kérdés egy ideig, hogy a nőnek csak alapos beszélgetésekre van szüksége a világ végén egy rokon lélekkel, vagy mást is szeretne. Színről színre látszik a kétféle felelőtlenség: a nőé, aki városi múltja ellenére szereti ezt a kapálgató, csöndes életet a férjével, mégis hiányol valamit, és a festőé meg a kotnyeles, magányos barátnőjéé, akik játszogatnak ezekkel a jámbor népekkel, kidekorálva a vendégházat. Esendőségük láthatósági mellény a szürkületben, egyre szebben dereng. Jó könyv. Még a kínos helyzetektől sem érzi magát kellemetlenül az olvasó.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
