Életrajzi filmet csak elrontani lehet: annyi a klisé, az elhasznált narrációs panel, párbeszédfordulat, neutrálissá laposított hatáselem a műfajban.
Az Aretha Franklint megidéző biopic a pályának csupán arra a részére koncentrál, amikor az énekesnő kivívta magának a sikert: leküzdve függéseit. Ez a küzdelem a film témája. Elszakadás a féltő, spirituális biztonságot adó, ám zsarnoki, bigott lelkész apától, a fojtogató közegtől, elszakadás az uralkodó és élősködő férjtől, elszakadás a művészi identitást korlátozó elvárásoktól, elszakadás a feldolgozatlan gyerekkori traumák és a szintén feldolgozatlan siker következtében kialakuló alkoholfüggőségtől. Mindezt a kibontakozó fekete polgárjogi mozgalmak kissé felületesen megfestett háttere előtt. Értjük az (Oscar- és #metoo-kompatibilis) üzenetet, de ez az üzenet eltakarja előlünk az embert. Pedig az odaadással, komoly érzelmi amplitúdóval játszó és bravúrosan éneklő Jennifer Hudsonnál jobb Aretha Franklint képzelni sem lehetne. Egészen a vége főcímig. Akkor ugyanis jön az igazi Aretha. Öregen, meghízva, utolsó fellépései egyikén. Az a legkevesebb, hogy egy másodperc alatt leénekli a (kiváló!) főszereplőt. De felvillantása többet mond életről, közdelemről, kivívott (belső!) szabadságról, mint az egész film.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
