De mintha Rachmaninov ördögi nehézségű III. zongoraversenye sem jelentene számára kihívást. Görbe háttal gubbaszt a billentyűk felett, játéka az első tétel feléig visszafogott. Aztán jön a kadencia, és rájövünk, hogy a japán művésznek kész dramaturgiája van, amelyet inkább tudatosan, mint ösztönösen tár elénk. Borzongató az első tétel toccataszerű, kordális szólórészében gondosan alakított ritmikája, a könnyedén odarakott futamok sora. Néha úgy tűnik, Fudzsitának el kell játszania, hogy küzd, hiszen ez a Rachmaninov-opusz, ha valamiről, hát az emberi küzdésről szól. Ráadásként Chopin Hárfa-etűdjével kedveskedik a művész, oda is vannak érte a hallgatók.
A szünet után a Scala zenekaráé az osztatlan figyelmünk: csodálatosak a fúvósok, hatalmas létszámú a vonóskar, fesztelenül fészkelődnek, mintha színpadi árok takarná őket. De jól játszanak. Stravinsky rövid Gyászéneke után Prokofjev VII. szimfóniája következik, amelynek két változatát ismerjük: a végsőt, amely szolid búcsúgesztussal zárul, valamint az 50-es évek kultúrideáljának megfelelően hurráoptimista fináléval záruló eredetit. (Az anyagi gondokkal küzdő szerző meg akarta nyerni a Sztálin-díjat.) Chailly ez utóbbit vezényli, és nem lepődtem meg, hogy a közönségnek tetszett. Pedig a dicstelen szocialista utópia zenei portréját hallottuk. Patyomkin-zenét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
