De mintha Rachmaninov ördögi nehézségű III. zongoraversenye sem jelentene számára kihívást. Görbe háttal gubbaszt a billentyűk felett, játéka az első tétel feléig visszafogott. Aztán jön a kadencia, és rájövünk, hogy a japán művésznek kész dramaturgiája van, amelyet inkább tudatosan, mint ösztönösen tár elénk. Borzongató az első tétel toccataszerű, kordális szólórészében gondosan alakított ritmikája, a könnyedén odarakott futamok sora. Néha úgy tűnik, Fudzsitának el kell játszania, hogy küzd, hiszen ez a Rachmaninov-opusz, ha valamiről, hát az emberi küzdésről szól. Ráadásként Chopin Hárfa-etűdjével kedveskedik a művész, oda is vannak érte a hallgatók.
A szünet után a Scala zenekaráé az osztatlan figyelmünk: csodálatosak a fúvósok, hatalmas létszámú a vonóskar, fesztelenül fészkelődnek, mintha színpadi árok takarná őket. De jól játszanak. Stravinsky rövid Gyászéneke után Prokofjev VII. szimfóniája következik, amelynek két változatát ismerjük: a végsőt, amely szolid búcsúgesztussal zárul, valamint az 50-es évek kultúrideáljának megfelelően hurráoptimista fináléval záruló eredetit. (Az anyagi gondokkal küzdő szerző meg akarta nyerni a Sztálin-díjat.) Chailly ez utóbbit vezényli, és nem lepődtem meg, hogy a közönségnek tetszett. Pedig a dicstelen szocialista utópia zenei portréját hallottuk. Patyomkin-zenét.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
