Az utóbbinak most két olyan kompozíciója került egy lemezre, amelyek mindegyikében ott a dolgokat szemhunyorítva idézőjelbe tevő elegáns kétkedés.
És milyen érdekesen! Az Ein Heldenleben, a Hősi élet (1898) szimfonikus költeményben Strauss éppen a pátosszal váltogatja az iróniát, hol ez, hol az bukkan elő, ráadásul itt egyenesen az öniróniával találkozunk, hiszen Strauss „hőse” önmaga, és szerencsére a darabban nemcsak önimádat és önmagasztalás van (mert az van bőven), de önmaga karikírozása is. Bonyolult opus, még a modernség kezdete előtt él olyan gesztusokkal, amelyek jóval később a posztmodernt jellemezték, például önidézetek sokaságával. A Burleszk (1886) tisztábban ironikus, talán épp ezért nem tudott mit kezdeni vele Strauss pártfogója, Hans von Bülow, aki a művet viszolygással fogadta.
Sokan hiszik, hogy olasz karmesterekkel elsősorban itáliai zenét érdemes hallgatni. Pedig olyasmit tudnak hozzátenni a német szerzők műveihez, ami úgy kell a germán repertoárnak, mint egy falat kenyér: szenvedélyt, tüzet, temperamentumot. Ezt teszi Antonio Pappano is a római Santa Cecilia Akadémia Zenekara élén Strauss-szal. A mindig kiváló francia zongoravirtuóz, Bertrand Chamayou sziporkázva játssza a Burleszket, a mű mélységeibe is bevilágítva.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
