Az utóbbinak most két olyan kompozíciója került egy lemezre, amelyek mindegyikében ott a dolgokat szemhunyorítva idézőjelbe tevő elegáns kétkedés.
És milyen érdekesen! Az Ein Heldenleben, a Hősi élet (1898) szimfonikus költeményben Strauss éppen a pátosszal váltogatja az iróniát, hol ez, hol az bukkan elő, ráadásul itt egyenesen az öniróniával találkozunk, hiszen Strauss „hőse” önmaga, és szerencsére a darabban nemcsak önimádat és önmagasztalás van (mert az van bőven), de önmaga karikírozása is. Bonyolult opus, még a modernség kezdete előtt él olyan gesztusokkal, amelyek jóval később a posztmodernt jellemezték, például önidézetek sokaságával. A Burleszk (1886) tisztábban ironikus, talán épp ezért nem tudott mit kezdeni vele Strauss pártfogója, Hans von Bülow, aki a művet viszolygással fogadta.
Sokan hiszik, hogy olasz karmesterekkel elsősorban itáliai zenét érdemes hallgatni. Pedig olyasmit tudnak hozzátenni a német szerzők műveihez, ami úgy kell a germán repertoárnak, mint egy falat kenyér: szenvedélyt, tüzet, temperamentumot. Ezt teszi Antonio Pappano is a római Santa Cecilia Akadémia Zenekara élén Strauss-szal. A mindig kiváló francia zongoravirtuóz, Bertrand Chamayou sziporkázva játssza a Burleszket, a mű mélységeibe is bevilágítva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
