Hajuk leszorítva. Lassan rendeződnek körbe a lassan gyorsuló és hangosodó zenére, hogy aztán az egymásra nagyon hasonlító alakjuk egészen az előadás legvégéig valóban összeolvadjon.
A finn származású, jelenleg Magyarországon élő koregráfus, Jenna Jalonen vezetésével készült táncprodukció egyértelműen a Sziget egyik legkiemelkedőbb (tánc)színházi produkciója. Mintha kimondottan ide álmodták volna. Díszlet nincs, a fények, a zene és a mozgás strukturálják a darabot. Az előadás egészen a gyökerekig megy vissza: a táncosok kört formálnak, megképezik a Napot és a Holdat, sőt mintha a születés előttre, egészen a petesejtig mozognának vissza. Aztán sámántáncot idéznek a tábortűz körül, és mintha körbezárnák az egész bolygónkat. Szirtaki csúszik át csárdásba, talán a fiatal nemzetközi táncos csapat múltját is beleoldották a közös alkotásba. Az egész játék a körformára épül, a táncosok ebbe olvadnak bele és ebből szakadnak ki, válnak eggyé és lépnek ki belőle. Amióta az önálló, zárt helyszínként működő színházsátor megszűnt, a helyszín inkább performance-ok és a tánc otthona lett. De még így is kérdéses, milyen produkció értelmezhető a fesztiválkeretek között, ahol a halk betétek, hosszas szólók nem élnek meg. A Ring viszont végig tartja a figyelmet, behúz, elveszünk a ritmusban és a gyorsan váltakozó fények között. Különösen adagolja a koreográfia a feszültséget: hullámzik az egész, vízbe hajított követ idéz: amint kisimul a felszín, jön a következő merülés. Transzélmény. Mi magunk vagyunk a tó.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
