Ez persze nem újdonság, a dilemma ciklikusan visszatér, ahogy gépi megoldások veszik át az emberi munkavégzés bizonyos elemeit. Már a ludditák gépromboló akcióit is hasonló félelmek fűtötték. Ahogy a való életben, úgy a Sunnyban is háromféle hozzáállást láthatunk: a lelkes, veszélyekkel mit sem törődő technooptimizmust, a megadó alkalmazkodást, illetve a technofób elutasítást.
A Kiotóban élő amerikai Suzie (Rashida Jones) az utóbbiak táborát erősíti. Egy repülőgép-balesetben elveszíti japán férjét és kisfiát, szerencsétlenségére pedig a férfi cége egy külön neki tervezett házi robottal igyekszik vigasztalni. A túlbozgó Sunny megjelenésével Suzie-ban felmerül a gyanú, hogy imádott férje titkolózott munkájával kapcsolatban. A nő és a robot nyomozásba kezdenek, ami egyre mélyebb összeesküvésekre derít fényt. A cselekményben szinte minden egy sötét dráma irányába mutat, de Robbins inkább a fekete komédia felé tereli a sorozatot, nem minden aránytévesztés nélkül. A nőéhez hasonló pasztellmiliő és a retrofuturisztikus dizájn remekül működik, de néha kevés, hogy elrejtse a sorozat felszínességét. Bár a gyász sötét felhőként ül Suzie-n, annak pszichológiai mélységeit sosem sikerül igazán kibontani, a vonakodó jellemábrázolás pedig minden figurát eltávolít a nézőtől. Ritkán mondunk ilyet, de most még a hosszabb játékidő is a széria javára vált volna.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
