A másik pedig az, hogy alig lehetett hallani Kevin Parker hangját a sátorban, de megbízható informátorok szerint ez direkt volt így. Ezért is voltak fenntartásaim a második eljövetel előtt, de nemcsak ezzel, hanem a helyszínnel/időponttal kapcsolatban is. Utóbbi balsejtelmem sajnos bevált: hiába álltak egész sokan a nagyszínpad előtt, a Tame Impala lebegős zenéje egyszerűen nem Sziget-headliner produkció – az ma már a Dua Lipák, Calvin Harrisek, Ed Sheeranek terepe. Pedig 2013 óta sokat javult a műsor, és Parker hangja sem vész el annyira a mixben. Ráadásul a zenét lenyűgöző pszichedelikus vetítés kíséri, nem beszélve a Pink Floyd óta sokan mások által is lenyúlt kör alakú látványelemről, amely néha olyan hatást keltett, mint az A Dolog című sci-fi/horror klasszikus elején a Föld felé sodródó ufó. Én eléggé paráznék, ha úgy kellene zenélnem, hogy ezt a monstrumot folyamatosan föl-le emelgetik a fejem fölött, de a zenészeket látszólag nem zavarta. Főleg a középtempó uralta a műsort, és talán csak akkor pörgött fel igazán a hangulat, amikor elhangzott a Let It Happen – az a dal, amellyel Kevin Parker talán a legközelebb került a sláger fogalmához, és amelynek élő változatába még egy dropszerűség is belefért.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
