A másik pedig az, hogy alig lehetett hallani Kevin Parker hangját a sátorban, de megbízható informátorok szerint ez direkt volt így. Ezért is voltak fenntartásaim a második eljövetel előtt, de nemcsak ezzel, hanem a helyszínnel/időponttal kapcsolatban is. Utóbbi balsejtelmem sajnos bevált: hiába álltak egész sokan a nagyszínpad előtt, a Tame Impala lebegős zenéje egyszerűen nem Sziget-headliner produkció – az ma már a Dua Lipák, Calvin Harrisek, Ed Sheeranek terepe. Pedig 2013 óta sokat javult a műsor, és Parker hangja sem vész el annyira a mixben. Ráadásul a zenét lenyűgöző pszichedelikus vetítés kíséri, nem beszélve a Pink Floyd óta sokan mások által is lenyúlt kör alakú látványelemről, amely néha olyan hatást keltett, mint az A Dolog című sci-fi/horror klasszikus elején a Föld felé sodródó ufó. Én eléggé paráznék, ha úgy kellene zenélnem, hogy ezt a monstrumot folyamatosan föl-le emelgetik a fejem fölött, de a zenészeket látszólag nem zavarta. Főleg a középtempó uralta a műsort, és talán csak akkor pörgött fel igazán a hangulat, amikor elhangzott a Let It Happen – az a dal, amellyel Kevin Parker talán a legközelebb került a sláger fogalmához, és amelynek élő változatába még egy dropszerűség is belefért.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
