Visszhang: koncert

Tame Impala

Visszhang

Két emlékem van a Tame Impala első szigetes koncertjéről: az egyik, hogy Somló Tamás állt mellettem. 

A másik pedig az, hogy alig lehetett hallani Kevin Parker hangját a sátorban, de megbízható informátorok szerint ez direkt volt így. Ezért is voltak fenntartásaim a második eljövetel előtt, de nemcsak ezzel, hanem a helyszínnel/időponttal kapcsolatban is. Utóbbi balsejtelmem sajnos bevált: hiába álltak egész sokan a nagyszínpad előtt, a Tame Impala lebegős zenéje egyszerűen nem Sziget-headliner produkció – az ma már a Dua Lipák, Calvin Harrisek, Ed Sheeranek terepe. Pedig 2013 óta sokat javult a műsor, és Parker hangja sem vész el annyira a mixben. Ráadásul a zenét lenyűgöző pszichedelikus vetítés kíséri, nem beszélve a Pink Floyd óta sokan mások által is lenyúlt kör alakú látványelemről, amely néha olyan hatást keltett, mint az A Dolog című sci-fi/horror klasszikus elején a Föld felé sodródó ufó. Én eléggé paráznék, ha úgy kellene zenélnem, hogy ezt a monstrumot folyamatosan föl-le emelgetik a fejem fölött, de a zenészeket látszólag nem zavarta. Főleg a középtempó uralta a műsort, és talán csak akkor pörgött fel igazán a hangulat, amikor elhangzott a Let It Happen – az a dal, amellyel Kevin Parker talán a legközelebb került a sláger fogalmához, és amelynek élő változatába még egy dropszerűség is belefért.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.