Ám ahogyan egyre nagyobb sikereket ért el, úgy csúszott valami félre. A Decemberists tagjai – akik külsőre inkább tűnnek a portlandi egyetem könyvtárosainak, mint rockzenészeknek – dalaikban a folkot és a kamarapopot házasították össze, időnként teret engedve a progresszív rock iránti rajongásuknak is. A karriercsúcsnak mondható 2006-os Crane Wife-ot azonban többnyire túlgondolt és túlírt anyagok követték, és azóta sosem találták meg igazán önmagukat Colin Meloyék, pedig szimpatikus irányokba kísérleteztek, és időnként elszórtak egy-egy olyan számot, ami a korai időkre emlékeztetett.
Az As It Ever Was, So It Will Be Again címe mintha reflektálna is az elmúlt évtized melléfogásaira, és a lemezt indítva hamar egyértelmű lesz, hogy a Decemberists régen látott formában van. Az új album visszatérés a gyökerekhez is, mivel felépítésében a zeneileg mindenfelé kalandozó Picaresque-re (2005) emlékeztet. A frontember Colin Meloy végre nem akarja magát túlvállalni és analóg szintiket nyomogatva összetett társadalmi problémákról értekezni, hanem tábortűz mellett is előadható, egyszerű(en hangzó) dalokat ír egyszerű emberekről – ez pedig ugyanolyan jól megy neki, mint húsz éve. Ilyen például a Shins-frontemberrel közösen előadott Burial Ground, vagy az America Made Me, de remekül működik a 20 perces, zajorkánban végződő lemezzáró dal, a Joan in the Garden is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
