Ezek többsége lenyűgöző látványvilág helyett egyetlen ötletre húzza fel disztópikus jövőképét, amely alig különbözik napjaink techfókuszú világától – pont, ahogy a Fekete tükör művelte fénykorában.
Sophia Barthes filmjében például a növények már olyan ritka tüneményeknek számítanak, hogy valóságos csoda, ha egy fa gyümölcsöt ad; a gyerekvállalás pedig egy felesleges kínokkal teli, avítt dolog. Rachel karrierje miatt nem is engedheti meg magának, hogy terhes legyen, de szerencsére cége befizeti őt egy forradalmi programba: a gyereket egy tojás alakú podban a mesterséges intelligencia kelti ki helyette. Párja, Alvy botanikusként ennél sokkal földhözragadtabb, mégis belevágnak a kísérletbe. Lassan kötődni kezdenek a podhoz, amellyel úgy bánnak, mint egy igazi csecsemővel: mobilapp segítségével etetik vagy játszanak be zenét neki, babusgatják, vele alszanak. Az abban növő magzat ugyan az övék, de maga a tojás a cég tulajdona, ezért a születés csak a cég székházában történhet meg. Rachelék azonban otthonszülésre vágynak, ezért fellázadnak a szabályok ellen.
A történet egy rakás kérdést felvet az anyaságról, gyerekvállalásról és -nevelésről, a film azonban nem áldoz különösebb figyelmet ezeknek. Pusztán arról beszél, hogy ugyan fejlődik a technológia, de a modern koponyákban is kőkori elme lakik.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
