Az anyai ágon öröklött mintáinkról szóló – Csábi Anna rendezésében és az ő szövegének felhasználásával készült – darabban a társulat tagjai mellett Urbanovits Krisztina és Száger Zsuzsa szerepel még. Mindenki számára ismerős képeket látunk, jelenetek és monológok formájában: az anyós, az anya és a menyasszony relációjában ismerjük meg egy pár dilemmáit. Például azt, hogy vállaljanak-e gyereket, legyen-e egyáltalán esküvőjük, s ha igen, milyen, kik legyenek ott, legyen-e vegán fogás vagy inkább ne. És egyáltalán, le akarnak-e élni együtt egy életet? Egy esküvő előkészületei közben napvilágra kerülnek a háttérbe szorított, elfedett transzgenerációs minták, amelyek eddig a tudattalan sötétjéből irányították a szereplők életét. Az előadás azt állítja, hogy ezek a problémák nem oldódnak meg maguktól, akkor sem, ha tudatosítjuk azokat, mert olyan erősen „öröklődik a sors”, hogy maga a tudatosítás nem elég a változtatáshoz.
A díszlet minimális, kellék is alig akad, ami nagy súlyt rak a színészekre. S ők bátran játszanak a nézőkkel is, például amikor édesanyja társaságában a mennyasszony anyagokat és ruhákat válogat az esküvőhöz, többször is végigsimítják a nézők ruháit. Mindenki mosolyog, hogy aztán a rákövetkező anya-lánya jelenet közben az arcunkra fagyjon a mosoly. Az előadást általában foglalkozás vagy beszélgetés követi az alkotókkal. És igen, vannak kérdéseink.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
