Bartóknak nem volt ellenére, ha Bachhal és Beethovennel játszották együtt a műveit. Nem vitatjuk, hogy jelentős pedagógiai haszna van annak, ha egy modern zenekari muzsikus megismerkedik a historikus játékmóddal és a régi hangszerekkel is, de a 6. brandenburgi verseny „korhű” előadása ezúttal nem érte el azt a színvonalat, amellyel nyilvánosság elé szabad engedni egy produkciót. A két brácsás a hangszerével küzdött, bár egy-egy szép fordulat magában hordozta az egyszer talán beérő interpretáció ígéretét. A csellista derekasan állta a sarat, csakúgy, mint a két gambás és a nagybőgős is. Az „egész” azonban, József Attilával szólva, „széthullott darabokra”.
Nem így Bartók 1. zongoraversenyénél, amelyet Várjon Dénes belső tűzzel és elementáris erővel játszott. Ez az ütőhangszeres jelleg és ritmikai feszültség teszi izgalmassá Bartók első igazi zongoraversenyét. A zenekari ültetés követte Bartók instrukcióit: az ütőhangszerek, a szólista legszorosabb szövetségesei körbevették a zongorát, és az igazi kamarazenélés eleven párbeszédeivel tették emlékezetessé a produkciót. A zenekar kiváló fafúvósai ugyancsak vették a lapot, és a zongoraverseny előadása fésületlenségei ellenére is jelentős fegyvertény.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
