Bartóknak nem volt ellenére, ha Bachhal és Beethovennel játszották együtt a műveit. Nem vitatjuk, hogy jelentős pedagógiai haszna van annak, ha egy modern zenekari muzsikus megismerkedik a historikus játékmóddal és a régi hangszerekkel is, de a 6. brandenburgi verseny „korhű” előadása ezúttal nem érte el azt a színvonalat, amellyel nyilvánosság elé szabad engedni egy produkciót. A két brácsás a hangszerével küzdött, bár egy-egy szép fordulat magában hordozta az egyszer talán beérő interpretáció ígéretét. A csellista derekasan állta a sarat, csakúgy, mint a két gambás és a nagybőgős is. Az „egész” azonban, József Attilával szólva, „széthullott darabokra”.
Nem így Bartók 1. zongoraversenyénél, amelyet Várjon Dénes belső tűzzel és elementáris erővel játszott. Ez az ütőhangszeres jelleg és ritmikai feszültség teszi izgalmassá Bartók első igazi zongoraversenyét. A zenekari ültetés követte Bartók instrukcióit: az ütőhangszerek, a szólista legszorosabb szövetségesei körbevették a zongorát, és az igazi kamarazenélés eleven párbeszédeivel tették emlékezetessé a produkciót. A zenekar kiváló fafúvósai ugyancsak vették a lapot, és a zongoraverseny előadása fésületlenségei ellenére is jelentős fegyvertény.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
