A 20. század nagy köpönyegforgatója, Igor Stravinsky nemzeti romantikusként indult, hogy aztán a barbár inspirációk – na meg az Orosz Balett erjedt szívű impresszáriója, Szergej Gyagilev – hatására kitérítse medréből a zenetörténetet a Tavaszi áldozattal. Azt gondolnánk, egy zeneszerző életében egyetlen stílusváltás is épp elegendő, de Stravinsky, aki előbb francia lett, majd svájci, s később amerikai, valódi világpolgár, kényes orrával mindig kiszimatolta az újat: barbaristából neoklasszicista, utána szerialista lett, s közben fáradhatatlanul alakította a világpolgárt. „Az európaiak imádják a főtábornokokat és a Führereket, nekem megteszi Truman elnök is” – zengte elegánsan, miután Amerikába vándorolt. Stravinsky szeretett átváltozni, szeretett üres edény lenni: a zenéről is inkább anyagként gondolkodott, és nem nyelvként, főleg nem morálként. „Úgy tartom, a zenének alapvető természetéből fakadóan nincs hatalma, hogy bármit kifejezzen, sem érzést, se elmeállapotot, sem belső hangulatot vagy természeti jelenséget stb. A kifejezés soha nem volt inherens része a zenének” – hangzott különc vélekedése. Egyszer, miután napokig nyűglődött egy neki sehogy sem tetsző harmóniával, emlékezetes álmot látott: „Álmodtam erről a hangközről. Gumírozott anyaggá vált, amely az általam komponált két hangjegy között feszül, de a két hangjegy alatt, mindkét oldalon egy-egy tojás lapult, hatalmas, here formájú tojások. Zselés tapintásuk volt (meg is tapintottam őket)… Úgy ébredtem, hogy tudtam, a hangközöm helyes.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
