narancs.hu: Egyszer azt nyilatkozta, hogy templomokban zenélni a transzcendencia csúcsa.
Jan Garbarek: Maga a zene a transzcendencia – függetlenül attól, hogy klasszikus, egyházi, dzsessz vagy bármi más a műfaja.
narancs.hu: Hogyan találtak egymásra Anglia neves régizenei férfikórusával, a The Hilliard Ensemble-lal?
JG: Manfred Eicher, az ECM vezetője hozott össze minket a lemezkiadó huszonötödik évfordulóján. Az volt ugyanis az elképzelése, hogy szokatlan formációkkal ünnepelje a kiadót. Az ausztriai St. Gerold-kolostorban koncerteztünk először, ott is vettük fel mindhárom eddigi közös albumunkat. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy már az első, az Officium, amelyen gregorián énekeket rögzítettünk, az ECM történetének egyik legnagyobb sikere lett. Több mint másfél millió példányban kelt el. Szeretem ezeket a fiúkat, mert viccesek, lelkesek, megbízhatóak és nagyon rugalmasak.
narancs.hu: Hogyan dolgoznak együtt: ők hozzák a zenét, és arra talál ki improvizációkat?
JG: Többnyire igen – kivételt képez, amikor a saját szerzeményeimről van szó, vagy olyan komponistákról, akik a személyes szívügyeim. A 2010-es Officium Novum esetében például Arvo Part észt zeneszerzőhöz én ragaszkodtam. Amúgy attól működik jól ez a felállás, hogy semmit nem akarunk egymásra erőltetni. Már a próbákon kiderül, hogy passzolnak-e az elképzeléseink, egy zenedarab megmozdítja-e a képzeletemet, előhív-e belőlem olyan improvizációkat, amikből valami eredeti, egyéni hangzás formálódik.
Fotó: REUTERS
narancs.hu: Miért várt közel negyven évet arra, hogy (2009-ben) elkészítse első koncertalbumát, a Dresdent?
JG: Már korábban is voltak élő lemezfelvételeim, például Keith Jarrett-tel. Igaz, ami igaz: imádom a stúdiófelvételeket. A végeredmény mindig igényesebb, és a színpadon dramaturgiailag azt szeretném visszaadni, amit a stúdióban már kidolgoztam. Nagyon mélyen inspirál a zenei motívumok, variációk megfogalmazásában a természet. Oslóban lakom, de gyakran elmenekülök vidékre. A hegyekben sétálva érnek a leginspirálóbb hatások. Valamiképpen ezt próbálom reprodukálni, egy bizonyos atmoszférát, a hegycsúcsok, a völgyek, a tájak váltakozását. A németországi turnémon kezdetben a magam számára akartam dokumentálni a színpadi hangzásokat, a koncertek hangulatát. Eszem ágában sem volt kiadni. Majd amikor egy évvel később visszanéztem, elcsodálkoztam a drezdai koncert hangminőségén. A producerem szintén. Nem kellett újrakeverni semmit.
narancs.hu: Sokan kérdezték már öntől, de megteszem én is: amit játszik, valójában még dzsessznek nevezhető?
JG: És mindig elmondom ezzel kapcsolatban, hogy a dzsessznek köszönhetem azt, akivé váltam. A dzsesszzenén nevelkedtem, e nélkül az alap nélkül nem lennék zenész. Mégis úgy gondolom, hogy Miles Davis első szerzeményeivel fejeződik be ennek a műfajnak a története. Onnantól kezdve új elemek jöttek. A My Funny Valentine-ban Davis már újfajta akkordokat használt. A Tutuban például olyan ritmuselemeket, amelyek kiugrasztották a dzsesszt az ágyából. John Coltrane pedig felforgatta az etikettet, felrobbantott mindent. Olyan vihart kavart, ami soha nem ült el.
narancs.hu: Mikor érte az első meghatározó hatás a dzsessz irányából?
JG: John Coltrane zenéjét hallgattam a rádióban. Tizennégy éves voltam. Fociztam és síeltem. Oslo egyik kertvárosában éltem, a hegyekhez közel. Igazi sokkhatásként ért. Hirtelen megérintett a mélysége. Azóta sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért éreztem így. Minél inkább visszatekintek erre az epizódra, annál furcsábbnak tűnik. Ha mégis meg akarnám fogalmazni szavakban, azt hiszem, Coltrane-nek sikerült átadni egy üzenetet a hangszerén keresztül. A szüleimet sokáig kérleltem, amíg vettek nekem egy szaxofont − ők leginkább Elvis Presleyt hallgatták.
narancs.hu: Hogyan születnek a szerzeményei?
JG: Zongorához ülök, és csak úgy játszom. Ha megtetszik egy dallam, témává formálom és leírom.
narancs.hu: Követ valamit improvizálás közben?
JG: A hatvanas években George Russell zenekarában játszottam, ami óriási megtiszteltetés volt egy magamfajta kezdő számára. A Molde Jazz fesztiválon ismertem meg, ahová eleinte csak nézőként, majd fellépőként visszajártam. Ez a fesztivál volt valójában az egyetemem autodidakta zenészként. Nos, ott ismertem meg Russellt egy koncert utáni bulin. Soha nem felejtem el, hogy az In a lonely place című száma kottájában a következő szerzői utasítás állt: „Két hangjegyen b-mollban improvizálni!” Ez az instrukció reveláció volt számomra. Ezzel azt akarom mondani, hogy fontos követni bizonyos szabályt improvizálás közben. A tökéletes szabadság is csak szabályokon belül létezik. Megértettem, hogy a korlátok nem végzetesek egy művészeti ág gyakorlásában, sőt ellenkezőleg. Korábban csak hallás után játszottam, azóta mindig szem előtt tartom Russell instrukcióját.
narancs.hu: Rajta kívül Don Cherry és Dexter Gordon is hatással volt a játékára.
JG: Gordon a hard bop királya volt, egy ideig Dániában élt, dzsesszistákat toborzott az együttesébe. Őt is a Molde Jazz fesztiválon ismertem meg. Később találkoztam vele New Yorkban, ahol éppen Keith Jarrett European Quartetjével koncerteztem. Már csak az árnyéka volt egykori önmagának, úgy nézett ki, mint egy utcán kéregető koldus. Don Cherry éppúgy megfordult Jarrett zenekarában, igaz, őt is még a régi időkből ismertem. Valójában neki köszönhetem, hogy elindultam a skandináv népzene irányába. Néhány zenésztársammal együtt megkért, hogy egy oslói rádiófelvételhez keressünk neki norvég népdalokat.
narancs.hu: Saját együttesét, a Jan Garbarek Groupot pihenteti?
JG: Egyszerre nem tudok két helyen lenni, bárhogy is szeretném.
