Társadalmi helyzetük, a korszellem és a – nagyrészt általuk is kényszerűen elfogadott – szerepük miatt a nők mindig hátrányból indultak az alkotó pályákon. Így minden bizonnyal nagyon sok tehetség elveszett, elsorvadt, de főleg ki sem bontakozhatott.
A zenében a komponálás hagyományosan szoros egységet alkotott az előadó-művészettel (ma, sajnos, kevésbé); a zeneszerzők szinte kivétel nélkül a hangszerjátékból indultak, és sokszor párhuzamosan művelték a darabok komponálását és előadását. A női hangszerjátékos vagy énekes nem volt ritkaság, még ha bizonyos korokban és bizonyos helyekről ki is voltak tiltva, főleg egyházi parancsra. De még a hangszerjátékban is erős volt a férfidominancia: a legtekintélyesebb zenekarok némelyikébe, így a Bécsi Filharmonikusok és a Berlini Filharmonikusok zenészei közé még néhány évtizeddel ezelőtt is csak nagy harcok árán, vagy csak óvatosan vettek föl nőket. Ez mára persze radikálisan megváltozott, számos együttesben akár még több nő is játszik, mint férfi.
Azt is meg szokták említeni (biztatásul? vigasztalásul?), hogy „sok” női zeneszerző létezett már korábban is. Hát, biztosan sokkal több, mint ahányról tudunk. Annál is inkább, mert itt is volt „ghost writing”, azaz a nők műveinek férfi szerzők általi kisajátítása. De ez sem csak a zeneszerzésre korlátozódott – a szobrász Camille Claudel néhány művét Rodin jegyezte, Colette első regényeit a férje adta ki saját nevén, és még hosszan lehetne sorolni a példákat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
