Ezúttal nem e kijelentés etikai magaslatát, tisztánlátását kívánom méltatni, csupán metaforaként hívom segítségül, hogy megmagyarázzam, miért éreztem úgy, hogy ez alkalommal a III. zongoraverseny valaha volt legszebb előadását hallottam.
A legnagyobb zenészek fejlődése egyenes vonalú: egyre magasabbra jutnak. Mindig többet látnak és láttatnak meg egy-egy nagy zenéből, mint korábban. Várjon Dénes közéjük tartozik, és már jó ideje művészi pályája zenitjén jár. Pódiumra lépésének első pillanatától kezdve tapinthatóan érezhető volt az a feszültség, amely remekmű és hivatott előadójának találkozásakor létrejön. Összetett érzés ez: benne van a feladat nagyságának felmérése és „a léc megugrásának” bizsergető izgalma, de mindenekelőtt az a boldogság, hogy a művész az adott csodálatos kompozícióval foglalkozhat. Beleköltözik, végigsimogatja tagjait, ízületeit, társalkotójává lép elő.
A koncert Bartók viszonylag ritkán hallható zenekari opusával, az 1910-ben komponált Két képpel kezdődött. A Concerto Budapest kitűnő fafúvósai, ez a válogatott „élcsapat” gyönyörű színekkel festette a Virágzás impresszionista hangképét, és a teljes zenekar vérbően és részletgazdagon mutatta meg a zeneszerző zongorára írt román táncaival rokon második tételt, A falu táncát. Keller András pálcája alatt pompásan kidomborodtak e méltatlanul keveset játszott kompozíciónak azok a vonásai, amelyek a Kékszakállúval és A fából faragott királyfival rokonítják a partitúrát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
