"A zene transzcendens dolog, nem aktuálpolitikai üzengetés"

  • Soós Tamás
  • 2022. december 26.

Zene

Az idén 35 éves Kinopuskin az újhullámos, funkos, jazzes zenéjével a kilencvenes évek egyik legjobb alternatív produkciója volt, olykor-olykor mostanában is fellépnek. A zenekar vezetőjével arról beszélgettünk, hogyan lettek az ország legjobb funkyzenekara, miért hagyták abba a csúcson, számított-e, hogy Balassagyarmatnak fideszes polgármestere lett.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. december1-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: 1987-ben, tizenévesen alapítottátok a Kinopuskint. Milyen zenei élet volt akkoriban Balassagyarmaton?

Csach Gábor: Balassagyarmat ősi popzenei bástya, Rózsavölgyi Márk itt született, szóval a csárdás is gyarmati találmány. A rakendroll is korán megjelent, a hetvenes évek elején már voltak hippizenekarok saját dalokkal: a Newman Group vagy a Pénisz, mely utóbbit a rendőrség miatt Penésznek kellett hívni. Mi a negyedik zenekar-alapítási hullámba estünk bele a nyolcvanas évek végén, amikor nagyon eklektikus zenék voltak Balassagyarmaton, de az undergroundban mi voltunk az elsők. A Bizottság és az ős-Bikini lemezeitől, mint városi bolondok, padlót fogtunk, evidencia volt zenekart alapítani. A nyolcvanas évek végén és pláne a kilencvenes évek elején pezsgő klubélet volt az országban. Művházak mindenhol, a Fidesz Narancs Klub hálózata hatalmas volt, szóval rengeteg helyen lehetett koncertezni. Balassagyarmaton a mai napig létezik a Rock Táncház, amely ugyanolyan fogalom, mint a veszprémi Enyhe Fintor, vagy a már nem létező pécsi Gyár. ’89-ben már a Fekete Lyukban, majd a Tilosban játszottunk. Nem csak odahaza volt klubunk, de Salgótarjánban is.

MN: Elég gigászi volt az első felállásotok, rézfúvósokkal, vokalistákkal. Egy baráti társaság volt?

CSG: Persze. Kilencen voltunk, két Barkas­szal jártunk koncertezni, komplett mozigéppel. Régi szocialista híradókat vetítettünk – ezeknek el lehetett csórni a kópiáját –, aztán átszakadt a vászon, és kezdődött a koncert. Ez nagyjából egy évig tartott. Drága volt ennyi embert utaztatni, ezért ’93-ra négy főre és egy Zsigulira szűkült a felállás.

MN: A második lemeztől egyre technikásabb lett a zenétek, a harmadikra, a Cinema Vendettára pedig már a funk és a jazz-rock is hangsúlyossá vált. Honnan jött a funkőrület?

CSG: Mindig is bírtuk ezeket a zenéket, csak játszani nem tudtuk. Szerettük James Brownt, Zappát, meg Johnny Guitar Watsont. Aztán a második lemezre, az Aha Oe Feiire jött egy kiváló dobos és egy basszusgitáros, Gonda János és Katona Pál. Ennek köszönhetően teret nyert a zenénkben a funky és a jazz.

 
Fotó: Sióréti Gábor

MN: Lovasi András el is nevezett titeket Magyarország legjobb funkyzenekarának.

CSG: Mindez ’94-ben történt, amikor még nem nagyon voltak funkyzenekarok Magyarországon, Nagy Feró Gyere kislány…-ára sem emlékezett már senki. Loviékat először a Fidesz rendszerváltó buliján láttuk, ahol Ákos és a Kispál együtt voltak a feltörekvő hang az öreg rockerek mellett. Aztán személyesen ’90-ben ismerkedtünk meg egy műegyetemi klubkoncerten. Sokáig párhuzamosan haladt a szekerünk, új hangként rengeteget koncerteztünk együtt. Ezt a barátságot egy duett koronázta meg Lovasival a ’93-as EFOTT zűrös éjszakájáról írt Taxi című dalban. De ugyanezen a lemezen (Cinema Vendetta) a prosecturás Imre Norti is énekel velem egy dalt.

MN: A Bizottságot és az ős-Bikinit említetted inspirációként. Mellettük még az Európa Kiadóra és a Neuroticra tippeltem volna.

CSG: Menyhárt Jenő vagy Pajor Tamás istenek voltak a korosztályunknak. Akkoriban szinte minden underground zenekart ők inspiráltak, meg a Kontroll Csoport. Persze hallgattunk mi is Talking Headset, Sex Pistolst, és sok mindent David Bowie-n át a Velvet Under­groundig, majd Primust vagy RHCP-t. Ezek a hatások mind keveredtek a zenénkben.

MN: A fuvola a progresszív rockból jött?

CSG: Bakelitgyűjtőként néha megpróbálkozom, hogy vegyek egy Ian Anderson-lemezt, de egyszerűen nem bírom a Jethro Tullt. Gitározni nem tudok, és énekelni sem nagyon, fuvolázni viszont egész jól, úgyhogy egyszerűen „kompenzáltam” e hangszerrel. Meg aztán, ha az ember egyszerre három dolgot csinál a színpadon, akkor úgy tűnik, mintha nagy spíler lenne.

MN: Vicces, szürreális, szójátékos szövegeket írtál. Egy korabeli kritikában meg is jegyezték, hogy minden dalotok egyetlen mondatfolyam.

CSG: Az átlagos kisvárosi miliőhöz képest izgalmas közegben nőttem fel. A nyolcvanas években Balassagyarmaton egészen érdekes művészi pezsgés volt, irodalmi körök, művészfilmklub, koncertek. Kiskorom óta babráltam a szavakkal, verseket írtam, és miután megismertem az újhullámot, rájöttem, hogy nem kell minden dalszövegbe páros rímeket írni. A zenéhez alkalmazkodtam, élveztem azt a nyelvi játékot, hogy a ritmushoz, lüktetéshez illesztem a szöveget. Eljátszani persze már nem annyira érdekes, de hát ilyen a zene: nem elég megírni, néha elő is kell adni.

MN: Egyszer azt mondtad, sem próbálni, sem koncertezni nem szerettetek.

CSG: Mi az, hogy próbálni? Vagy próbálsz, vagy zenélsz, nem? Alkotni izgalmasabb, mint előadni, ez utóbbi sokkal merevebb és unalmasabb dolog. Az sem állítható, hogy a leg­ambiciózusabb zenekarok közé tartoztunk volna. Nem különösebben érdekelt, hogy jól fogyjon a lemez, vagy felkerüljünk a slágerlistákra. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat. És amikor már nem éreztük jól magunkat, lelassítottunk annyira, hogy megint jó legyen. Annak idején, aki a messzi vidékről indult, eszméletlen energiákat kellett beleraknia a produkcióba. Egyszer mentünk el rendes, kábé tízállomásos turnéra a Kispál és a Borzzal tizenkét napra. Utána teljesen kész voltam. Mi a jó ebben? Letolod ugyanazt a műsort naponta, hullafáradt vagy, de nem bírsz elaludni, csak ha berúgsz, másnap meg kelni kell és menni tovább. Akkoriban nem volt profi menedzsment, tök szarul szóltak a színpadok, a marketinget is a zenészeknek kellett intézni, plakátolni, lemezeket árulni. Az persze jól­esett, amikor a Szigeten kétezer ember énekelte évről évre a Novalis dalát, de jöttek a sikerek és a boldogság a civil életben is, az pedig lényegesen komfortosabb világ.

MN: Ehhez képest underground szinten kifejezetten népszerűek lettetek. Egy időben törzsvendégek voltatok a Lyukban és a Tilos az Á-ban, telt sátras koncerteket adtatok a Szigeten vagy az első VOLT-on is.

CSG: A kilencvenes évek közepén ment a szekér, évi 70–80 koncertünk volt, ami szép szám, pláne, hogy mellette dolgoztunk, tanultunk is. De aztán kétszer kirabolták a zenekart, ami eléggé letört minket. Ekkor már majdnem tudtam gitározni, vettem egy gyönyörű Fender Telecastert, erre ellopták a Szigeten. Előtte meg a kocsinkat lopták el, benne a dobszerkóval, erősítőkkel, mindennel. Ez azért hozzájárult egy kis melankóliához.

MN: Melyik Kinopuskin-lemez a kedvenced?

CSG: Aranyos mind, de az Aszpik a legfinomabb. Ekkor játszott velünk a szintén gyarmati Szandai Matyi, aki azóta talán a legjobb magyar jazzbőgős lett, utánunk a Dresch Quartetben játszott, ma már Franciaországban él, és világsztárokkal nyomja. Ahogy az Aszpikon basszusgitározott, meg hát fúvósokat hangszerelt, az csúcs. A negyedik lemezt végre hozzáértő körülmények között vettük fel Regenye Zoltánnal, a dunakeszi HSB Stúdióban. Az ezredfordulóra a zenei élet is megváltozott, megszűntek a klubok, professzionalizálódott az underground is, elkezdődött a fesztiválbiznisz, és meglett az a négy-öt zenekar a Kispáltól a Quimby-ig, akik ügyesen kapták el a hullámot. Akkor már kellett volna profi menedzs­ment, ha valaki komolyan gondolta a zenélést, nekünk meg születtek a gyerekek, elindult a civil karrierünk. Szóval egy-két évtizede lényegében nyugdíjas zenekarként működünk.

MN: A politika miatt voltak nézeteltéréseitek akár a zenekaron, akár az undergroundon belül?

CSG: Soha, legalábbis én nem emlékszem ilyenekre. A kilencvenes években, amíg aktívak voltunk, még nem volt ennyire érzékeny téma a politika. Az ezredforduló utáni kampánytechnikák, majd a közösségi média teljesen megvadította és lebutította a politikai kommunikációt, ami miatt tele lett indulattal ez a téma. Nem idegen tőlem a provokáció, de különösebben nem izgat, kinek mi a véleménye a napi politikáról. Elég határozott világképem van, ráadásul szinte napi huszonnégy órában politizálok, talán nem is sikertelenül, szóval nincs szükségem folytonos megerősítésekre, hogy csak azért is én mondom meg a tutit. Ráadásul várospolitikus vagyok, lokálpatrióta, a dolognak ez az oldala érdekel elsősorban.

MN: Beleszólt valaha a zenekar életébe, hogy ’98 óta aktívan politizálsz?

CSG: Nem. A politikai elkötelezettségem egyidős a zenekarral és a házasságommal. A változást inkább a felnőtté válás, meg a családapaság okozta. A fiam születése után már tényleg takarékra állt a zenekar. A Kinopuskin független az én foglalkozásomtól, a dalok ugyanazok, mint húsz-harminc éve, a koncerteken is csak a kilók és a szarkalábak szaporodtak, nem jön le a színpadról, hogy ki mit csinál odahaza. Tiszteletben tartom a ius murmurandit, a szabad véleménynyilvánítást, de nem érdekel az aktivizmus a művészetben. A zene transzcendens dolog, nem gyermeteg aktuálpolitikai üzengetés. A gyermekeim révén valamennyire követem a mai zenéket, szóval, ha választani kéne Figura és Krúbi között, akkor nálam inkább Figura nyer, még ha nem is ő a legélesebb kés a fiókban. Persze vannak kivételek is, mert a Ricsárdgírtől a Mindenki boldog vagy dr. Máriás zseniális.

MN: Valahol azt olvastam, készült egy ötödik Kinopuskin-lemez is.

CSG: Ez kizárt dolog, mert én nem tudok róla! Két-három új dalt írtam az Aszpik óta, de azóta sem idő, sem megfelelő inspiráció nem volt többre. Megértem, hogy sok rockzenész 70 felett is szeretne megélni, de a Rolling Stoneson kívül nem tudom, kinek áll jól a rock ’n’ roll vénember korban. És ha az ember nem tud olyan dalokat csinálni, mint a Subtones, akkor minek erőlködik. Műalkotás helyett marad a műélvezet, meg az előadó-művészet évente három-négy alkalommal ott, ahová elhívnak a régi ismerősök.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk