Vasárnap esténként láthatja a nagyérdemû a Magyar Televízió közéleti-politikai háttérmûsorát, amely a mûsorvezetõ személyétõl nem függetlenül szerényen csak a fenti címet viseli. Jelenleg nyári menetrend szerint készül az adás, azaz késõ estére csúszott a kezdés, tehát éppen hogy súrolja a fõmûsoridõt. Normál esetben ez annyit tesz, hogy a melegebb hónapokban kicsit lazábban készülhet a stáb, kisebb teher nyugszik a vállukon azáltal, hogy a magyar ember kánikulában kevesebbet tévézik, de vasárnap késõ este aztán végképp. Ezzel szemben az utóbbi két hét során az élet - mely köztudottan nagy dramaturg - ugyancsak besegített a szerkesztésbe és a nézettségi mutatók emelésébe, s tálcán kínálta a szenzációkat, a kormányfõ lemondását, illetve a magyar dobóatléták különös kalandjait Hellászban. Mivel mindkét témával sokat foglalkoznak a hozzáértõk, a magunk részérõl a megvalósítás mikéntjét tekintjük feladatunknak.
A szólás szabadsága úgynevezett "élõ mûsor", s ezt a tényt mi sem bizonyítja jobban, mint a bal felsõ sarokban piros alapon nyugvó "Élõ" felirat. Friderikusz Sándor mûsorvezetõ hol a stúdióból, hol egy nyitott pesti háztetõrõl jelentkezik. Ez utóbbi súlyos következményekkel járhat, hiszen a temérdek technikát föl kell cipelni a tetõre. Az ötlet, miszerint a televízió ne hibernált stúdióból, hanem magából az "élet" színtereibõl próbáljon kapcsolatot teremteni a valósággal, szép és dicséretes. Ám némileg árnyalja lelkesedésünket az augusztus 22-i adás, melyet Friderikusz Sándor így vezet be: Úgy vagyunk kint, hogy közben bent a stúdióban tartózkodunk, mivel Budapest belvárosában ez idõ szerint tombol a szél, tehát bejöttünk a stúdióba. Ha viszont összevetjük a két stúdióképet, meglepõ eredményt kapunk: mindkettõ igen nagyon hasonlít a másikra, de fõképpen az elsõ. A gyártásvezetõ ezek után joggal kérdezhetné: Sándor, akkor minek ez a sok cécó? Amúgy F. S. mögött a kivilágított budai Vár tündököl, míg a meghívottak kénytelenek beérni a kékesen csillogó Belügyminisztériummal. S mivel mindkét épület kihalt és mozdulatlan (hál' istennek), a mûsor nem sokat nyer ezen a külsõ helyszínen, a kép ugyanolyan statikus marad, mintha tapéta elõtt ülnének. A virtuális stúdiótér azonban az adás során többször is kitágul, külsõ (élõ) helyszínek gazdagítják a kínálatot. Általában az az értelme egy ilyen külsõ helyszín bekapcsolásának, hogy olyan személyeket képes térben és idõben összehozni, akik számára mindez macerás lenne. Annus Adriánnak így nem kellett ide-oda vonatoznia a Szombathely-Budapest relációban, és a Fazekas szülõk is lehetõséget kaptak arra, hogy képelemként szerepeljenek odahaza egy szerencsétlen beállításban. Mindezzel nem is lenne baj, de Török politológus úr esete kissé különbözik. T. úr mindkét adásban jól kielemezte a volt s a leendõ miniszterelnök kielemeznivalóit, elõször valamilyen ódon, vörös bársony- függönnyel díszített könyvtárszobából, másodjára egy teljesen kihalt házbelsõre emlékeztetõ háttér elõtt. Ha netán a T. politológus úr vasárnap este soha nem hajlandó kimozdulni otthonról, mert mondjuk kedvenc tévémûsoráról nem képes lemondani, mi sem egyszerûbb, mint a lakásából jelentkezni. A számos hozadék közül csak egyet említenénk: oldottabb, kötetlenebb hangulatban menne a kielemzés. A két adásra konkrétan nem ez volt a jellemzõ: egyrészt a beállítás végtelenül statikus, életidegen volta miatt, másrészt T. úr nem képes olyan könnyedén és flegmán nézni egy szépre csiszolt optikába, mint mondjuk Bruce Willis, aki gond nélkül vall szerelmet a Julia Robertset helyettesítõ nagyvariónak. Amúgy az elõkészületek (kamera, világítás, smink stb.) jóval több idõt vennének el T. úr és családja életébõl, mintha bemenne a Szabadság térre. És egyébként is, aki beenged lakására tévésstábot, annak még sok csalódásban lesz része élete során. Egyszóval továbbra is homályban marad T. úr tartózkodási helye, rossz nyelvek szerint biztosan a székházban építették fel, de minket ilyen pletykákkal nem lehet megvezetni. Viszont amennyiben igaz lenne az álhír, nem lenne szükség a mûholdas kapcsolásra, és máris csorbulna az eszme, mely szerint az ember a távolságot mint üveggolyót megkaphatja.
A szólás szabadsága képi megvalósításán tetten érhetjük a posztmodern legfontosabb tanítását, az egymás mellé rendelést. Számos képelem árasztja el a képernyõt, s nehezíti kissé a megértést meg a láthatást, de ettõl hasonlít aztán igazán az amerikai hírtelevíziók megoldásaira, az osztott képernyõtõl a feliratban is megjelenõ topikon át a körbeforgó mûsorlogó-ig (ami amúgy egy szerény kis piramist mintáz). Viszont amikor mindez így együtt szerepel, akkor arra gondolunk, szólni kéne már a rendezõnek, hogy a rosszból is megárt a sok, és hogy a temérdek glanz nem ápol, hanem kidomborít. Mindez még kínosabb az összekötõ, átkötõ klipeknél, mint amilyen az aranyérmes hõsök bemutatása volt 29-én. Az idõsebbeknek bevillanhat az az önfeledt boldogság, amivel Rajnai Andrásék a 80-as években nekiestek az új kép-mixernek, s megmutatták, mi mindent tud az új készülék. A fiatalok pedig arra gondolhattak, hogy A szólás szabadsága készítõi a Telesport vágóit, dizájnereit hívták segítségül.
Amúgy nem érdektelen a mûsor, szerkesztõi és riporteri erények is megcsillannak, s a volt miniszterelnök exkluzív riportjában elõször itt hülyézte le a koalíciós pártokat a nagy nyilvánosság elõtt. Ám itt és most csak a képek ecsetelésére futotta.
Pálos György
2004. augusztus 22., 29., 23 óra
