„Akinek nem tetszik, továbbmegy”

Ökrös Zoltán „Sztojka” utcazenész

Budapest belvárosában találkozhatunk vele és különleges hangszerével, a villanyciterával. Már kisgyerekként rabul ejtette a zene, az utcán öt éve kezdett játszani, mostanra javarészt ebből él. Első szerzői lemeze a napokban jelent meg.

Magyar Narancs: Hogyan indult a zenei pályád?

Ökrös Zoltán: Hétéves koromban a szüleim beírattak egy zeneiskolába a szülővárosomban, Tiszafüreden. A szintetizátort választottam fő hangszeremnek, bár akkoriban még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, de valahogy jól csengett. A tanárom viszont villanyciterával is foglalkozott, és miután 14 évesen elvégeztem az alapfokú művészeti iskolát, megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem velük játszani az Újszülött Zenei Műhely nevű együttesükben. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, kaptam is egy kölcsönhangszert, amely „Sztojka-hangolású” volt. Ez Sztojka Mihály brácsásra utalt, akinek a hangszerén háromból az egyik húr egy oktávval mélyebbre volt hangolva. Az én citerámon is ezt a megoldást alkalmazták, és amikor az elején még nem tudtuk megjegyezni egymás nevét, elkezdtek így szólítani, aztán rajtam ragadt. Azóta is rendszeresen fellépek velük.

MN: Mit kell tudni a villanyciteráról?

ÖZ: Magyarországon nem nagyon van kultúrája, mindenki a hagyományos, népi citerát ismeri. Ez annak a történetnek a folytatása, hogy ha életben akarjuk tartani a magyar nemzeti értékeket, akkor engednünk kell, hogy modern alakot vegyenek fel. A hagyományos citera akkor lenne korhű, ha még mindig mezítláb vagy lovas kocsival járnánk. Az elektromos társa viszont ma már pódiumhangszerként funkcionál, a gitárhoz vagy a hegedűhöz hasonlóan bármilyen darab eljátszható rajta.

MN: Utcazenélni mikor kezdtél?

ÖZ: 2016-ban kezdődött, miután a családommal Budapestre költöztem. Az egyik tanítványom javasolta, aki már korábban itt élt, és bejött neki. Az ajánlásának köszönhetően én is kedvet kaptam hozzá, persze eleinte még dolgoztam mellette. Folyamatosan kísérleteztem, mi tetszik az embereknek, hol és mikor érdemes játszani. Egy ponton aztán úgy éreztem, menni fog főállásban is, onnantól csak ezzel foglalkozom. Ma már megélek belőle, bár persze vannak erősebb és gyengébb időszakok. Az időjáráson is sok múlik, ahogy a járókelők hangulatán és az enyémen is. Napi 2–3 órát szoktam kint lenni, néha heti három, máskor hat napon.

MN: Ért már valami atrocitás akár a hatóság, akár más emberek részéről?

ÖZ: Előfordult, hogy megbüntettek 150 ezer forintra, mert nem volt engedélyem. Itt szerintem a szabállyal van a baj, mivel engedélyt csak egy konkrét helyszínre, hosszabb időtartamra lehet igényelni. Az pedig nem életszerű, hogy mondjuk egy hónapig mindig ugyanott játsszak, hiszen nemcsak én, hanem az arra járók is hamar ráunnának. Van néhány rendőr és közterület-felügyelő, aki rendszeresen megfenyeget, hogy ha még egyszer meglát, komolyabb szankcióra számíthatok. De ez sem annyira jellemző, igazából a hatóságoknak és az embereknek is leginkább az aktuális hangulatától függ, mennyire értékelik, amit csinálok. Mindig csak az adott napon döntöm el, hova megyek ki zenélni, és az is gyakran előfordul, hogy menet közben helyszínt változtatok. Leggyakrabban a Széll Kálmán téren, a Corvin-negyednél, a Jászai Mari téren, Újbuda-központnál, illetve időnként a Margit híd budai hídfőjénél és Újpest-központnál vagyok megtalálható.