Interjú

„Akinek nem tetszik, továbbmegy”  

Ökrös Zoltán „Sztojka” utcazenész

Zene

Budapest belvárosában találkozhatunk vele és különleges hangszerével, a villanyciterával. Már kisgyerekként rabul ejtette a zene, az utcán öt éve kezdett játszani, mostanra javarészt ebből él. Első szerzői lemeze a napokban jelent meg.

Magyar Narancs: Hogyan indult a zenei pályád?

Ökrös Zoltán: Hétéves koromban a szüleim beírattak egy zeneiskolába a szülővárosomban, Tiszafüreden. A szintetizátort választottam fő hangszeremnek, bár akkoriban még nem is tudtam, mit jelent ez a szó, de valahogy jól csengett. A tanárom viszont villanyciterával is foglalkozott, és miután 14 évesen elvégeztem az alapfokú művészeti iskolát, megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem velük játszani az Újszülött Zenei Műhely nevű együttesükben. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, kaptam is egy kölcsönhangszert, amely „Sztojka-hangolású” volt. Ez Sztojka Mihály brácsásra utalt, akinek a hangszerén háromból az egyik húr egy oktávval mélyebbre volt hangolva. Az én citerámon is ezt a megoldást alkalmazták, és amikor az elején még nem tudtuk megjegyezni egymás nevét, elkezdtek így szólítani, aztán rajtam ragadt. Azóta is rendszeresen fellépek velük.

MN: Mit kell tudni a villanyciteráról?

ÖZ: Magyarországon nem nagyon van kultúrája, mindenki a hagyományos, népi citerát ismeri. Ez annak a történetnek a folytatása, hogy ha életben akarjuk tartani a magyar nemzeti értékeket, akkor engednünk kell, hogy modern alakot vegyenek fel. A hagyományos citera akkor lenne korhű, ha még mindig mezítláb vagy lovas kocsival járnánk. Az elektromos társa viszont ma már pódiumhangszerként funkcionál, a gitárhoz vagy a hegedűhöz hasonlóan bármilyen darab eljátszható rajta.

MN: Utcazenélni mikor kezdtél?

ÖZ: 2016-ban kezdődött, miután a családommal Budapestre költöztem. Az egyik tanítványom javasolta, aki már korábban itt élt, és bejött neki. Az ajánlásának köszönhetően én is kedvet kaptam hozzá, persze eleinte még dolgoztam mellette. Folyamatosan kísérleteztem, mi tetszik az embereknek, hol és mikor érdemes játszani. Egy ponton aztán úgy éreztem, menni fog főállásban is, onnantól csak ezzel foglalkozom. Ma már megélek belőle, bár persze vannak erősebb és gyengébb időszakok. Az időjáráson is sok múlik, ahogy a járókelők hangulatán és az enyémen is. Napi 2–3 órát szoktam kint lenni, néha heti három, máskor hat napon.

MN: Ért már valami atrocitás akár a hatóság, akár más emberek részéről?

ÖZ: Előfordult, hogy megbüntettek 150 ezer forintra, mert nem volt engedélyem. Itt szerintem a szabállyal van a baj, mivel engedélyt csak egy konkrét helyszínre, hosszabb időtartamra lehet igényelni. Az pedig nem életszerű, hogy mondjuk egy hónapig mindig ugyanott játsszak, hiszen nemcsak én, hanem az arra járók is hamar ráunnának. Van néhány rendőr és közterület-felügyelő, aki rendszeresen megfenyeget, hogy ha még egyszer meglát, komolyabb szankcióra számíthatok. De ez sem annyira jellemző, igazából a hatóságoknak és az embereknek is leginkább az aktuális hangulatától függ, mennyire értékelik, amit csinálok. Mindig csak az adott napon döntöm el, hova megyek ki zenélni, és az is gyakran előfordul, hogy menet közben helyszínt változtatok. Leggyakrabban a Széll Kálmán téren, a Corvin-negyednél, a Jászai Mari téren, Újbuda-központnál, illetve időnként a Margit híd budai hídfőjénél és Újpest-központnál vagyok megtalálható.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.

A ház torka

Egy Pireneusok mélyén megbújó faluban, a Clavell házban a család egyik nőtagja éppen haldoklik. Hörgő, bűzölgő, démonisztikus tusa ez, pokoli gyötrelem. Nem véletlenül gondolunk a pokolra és érezzük meg egy földöntúli lény jelenlétét.

Mi a művészet?

Hazánk kulturális miniszterének, Hankó Balázsnak – aki a 2023-as és a 2024-es szja-bevallásának „munkáltató” rovatába is „Kultúrális és Innovációs Minisztériumot” írt – érezhető, napi gondjai vannak a nyelvhasználattal.

A javaik és az életük

Válaszolnak… Az a legjobb ebben a szánalmas bolhacirkuszban, hogy válaszolnak, és megmagyarázzák. Hogy az nem is úgy van, mert nem is az övéké, csak épp náluk van, valahogy. Bérelték, lízingelték, amikor egy percre nem figyeltek oda, a nyakukba akasztotta valaki vagy valami. Néztem a tájat, és rám esett, a Jane Birkin meg a táskája, szerencsére nem az egész Gainsbourg család, gyerekkel, kutyával, szivarral.

Honfiak  

–Librettó–

(A helyszín az első négy felvonásban mindvégig a miniszterelnök dolgozószobája.)

Nemcsak a hősök arcai

82 éve, 1943. április 19-én kezdődött, és szűk egy hónapig tartott a varsói gettófelkelés. Miközben a nácik leszámoltak az alig felfegyverzett lázadókkal, porig rombolták a zsidók számára kijelölt városrészt, a túlélőket pedig haláltáborokba küldték, Varsó többi része a megszállás hétköznapjait élte. Hogyan emlékezik ma Lengyelország a világháború alatti zsidó ellenállás legjelentősebb mozzanatára?

„A legkevésbé sem keresztényi”

A nyugati populista mozgalmak és pártok a kereszténység kifacsart értelmezését használják fegyverként a hatalomért folytatott harcban, miközben a hagyományos kereszténydemokrácia identitásválságba került. A Princeton University professzora arra is figyelmeztet: legalább mi ne beszél­jünk szélsőjobboldali „hullámról”.

Mindenki hibázhat

Nem állítható, hogy a KSH direkt hamisítana adatot a szegénységi mutatók kiszámításánál. Mégis, valahogy mindig a „kellő” irányba mutatnak a számok.