Lemez

Bárány üvölt a farkasokkal

Deafheaven: Ordinary Corrupt Human Love

  • - minek -
  • 2018. szeptember 30.

Zene

Semmi sem tudja úgy megzavarni a műfaji kalitkák stabilan kijelölt rácsaihoz szokott zenerajongót, mint amikor a zenészek egymástól látszólag távoli műfajokat uszítanak egymásra – mint vadakat az arénában –, ám a stíluselemek végül a várakozásokra rácáfolva harmonikusan egybesimulnak az értő kezek alatt.

A kaliforniai Deafheaven arról híresült el, hogy ők is a black metal vörösen izzó kályhájától indulnak, amit sokszor csak a károgó énekből vesz észre a hallgató, miközben a shoegaze/álompop hagyományból is gazdagon merítenek, s a gitárzengetésből rendre kibontakozik egy-egy túlvilági melódia. A világ nagyjából a 2013-as Sunbather (meg annak frenetikus nyitószáma, a Dream House) nyomán fedezte fel az egyszerre több hagyományt dekonstruáló kvintettet; annyi biztos, hogy az öt kaliforniai úgy borítja fel a határokat, hogy az eredmény nehezen kérdőjelezhető meg, hacsak nem a némileg ironikusan kezelt hagyományok komolyan vételét kérik rajtuk számon. Azóta megjelent még egy lemezük az évtized közepén (a jó sötét New Bermuda), a három év várakozás után kijött legújabb darab pedig még az előzményekhez képest is kellemes meglepetés. Kicsit másfelé is lehet keresni az ihlető forrásokat, a lemez mégis minden hangjában rájuk vall. Szinte lúdbőröztető, ahogy a nyitószám You Without End elkezdődik (diszkrét klimpírozással és Nadia Kury szövegmondásával), hogy azután a gitáron alápengetett melódiák a hetvenes évek legelejének Bowie-ját vagy a korai Queent idézzék. Az összképhez csak hozzátesz George Clark, a rendhagyó vokalista „harmonikus” hollóhangja. Ha lehet, még inkább zavarba ejtő a Honeycomb, ahol a szédítő sebességgel vágtató dobokhoz és Clark energikus károgásához néha az indie rock legszebb évtizedét – pontosabban a kora kilencvenes éveket – idéző gitárjáték társul Kerry McCoynak köszönhetően. Szerintünk ilyen lenne a Teenage Fanclub black metal átiratban (vagy fordítva). A Canary Yellow gitárfelvezetése Robert Smitht varázsolja elő a cilinderből, ám a kissé cure-os hangulatnak egy némileg metálosabb, bár varacskosnak azért nem nevezhető riffelés vet véget – de csak látszólag, hiszen az édesbús melankóliába csomagolt melódia egy percre sem hagy el minket. A tökéletes dreampop Near finom pszichedéliájában már nyoma sincs a metálnak, a Chelsea Wolf vendégszereplésével felvett Night People pedig egy visszafogott hang­ütésű, de kissé így is vérfagyasztó ballada – ráadásul e két számban Clark – láss csodát! – már tiszta hangon énekel. E két szívbemarkoló, szabálytalan sláger és velük az egész album is bizonyítja, hogy látszólag túl minden fontos gitárzenei irányzat fénykorán, a radikális mellérendelés és a remek kompozíciós technika még ma is csodákra képes.

Anti/Epitaph, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)