Lemez

Bárány üvölt a farkasokkal

Deafheaven: Ordinary Corrupt Human Love

  • - minek -
  • 2018. szeptember 30.

Zene

Semmi sem tudja úgy megzavarni a műfaji kalitkák stabilan kijelölt rácsaihoz szokott zenerajongót, mint amikor a zenészek egymástól látszólag távoli műfajokat uszítanak egymásra – mint vadakat az arénában –, ám a stíluselemek végül a várakozásokra rácáfolva harmonikusan egybesimulnak az értő kezek alatt.

A kaliforniai Deafheaven arról híresült el, hogy ők is a black metal vörösen izzó kályhájától indulnak, amit sokszor csak a károgó énekből vesz észre a hallgató, miközben a shoegaze/álompop hagyományból is gazdagon merítenek, s a gitárzengetésből rendre kibontakozik egy-egy túlvilági melódia. A világ nagyjából a 2013-as Sunbather (meg annak frenetikus nyitószáma, a Dream House) nyomán fedezte fel az egyszerre több hagyományt dekonstruáló kvintettet; annyi biztos, hogy az öt kaliforniai úgy borítja fel a határokat, hogy az eredmény nehezen kérdőjelezhető meg, hacsak nem a némileg ironikusan kezelt hagyományok komolyan vételét kérik rajtuk számon. Azóta megjelent még egy lemezük az évtized közepén (a jó sötét New Bermuda), a három év várakozás után kijött legújabb darab pedig még az előzményekhez képest is kellemes meglepetés. Kicsit másfelé is lehet keresni az ihlető forrásokat, a lemez mégis minden hangjában rájuk vall. Szinte lúdbőröztető, ahogy a nyitószám You Without End elkezdődik (diszkrét klimpírozással és Nadia Kury szövegmondásával), hogy azután a gitáron alápengetett melódiák a hetvenes évek legelejének Bowie-ját vagy a korai Queent idézzék. Az összképhez csak hozzátesz George Clark, a rendhagyó vokalista „harmonikus” hollóhangja. Ha lehet, még inkább zavarba ejtő a Honeycomb, ahol a szédítő sebességgel vágtató dobokhoz és Clark energikus károgásához néha az indie rock legszebb évtizedét – pontosabban a kora kilencvenes éveket – idéző gitárjáték társul Kerry McCoynak köszönhetően. Szerintünk ilyen lenne a Teenage Fanclub black metal átiratban (vagy fordítva). A Canary Yellow gitárfelvezetése Robert Smitht varázsolja elő a cilinderből, ám a kissé cure-os hangulatnak egy némileg metálosabb, bár varacskosnak azért nem nevezhető riffelés vet véget – de csak látszólag, hiszen az édesbús melankóliába csomagolt melódia egy percre sem hagy el minket. A tökéletes dreampop Near finom pszichedéliájában már nyoma sincs a metálnak, a Chelsea Wolf vendégszereplésével felvett Night People pedig egy visszafogott hang­ütésű, de kissé így is vérfagyasztó ballada – ráadásul e két számban Clark – láss csodát! – már tiszta hangon énekel. E két szívbemarkoló, szabálytalan sláger és velük az egész album is bizonyítja, hogy látszólag túl minden fontos gitárzenei irányzat fénykorán, a radikális mellérendelés és a remek kompozíciós technika még ma is csodákra képes.

Anti/Epitaph, 2018

Neked ajánljuk