Csalog Gábor koncertjeit legalább két évtizede látogatom, de csak most sikerült némileg megértenem, mi adja különlegességüket. Ezt a szalonzenélés fogalmával tudnám körülírni, még akkor is, ha műsorán olyan roppant súlyú darabok hangzottak el, mint Beethoven két kései szonátája (A-dúr, op. 101., illetve c-moll, op. 111.). Csalog estjei nem hasonlíthatók egy klasszikus virtuóz programjához. A látszólag szakrális külsőségek inkább baráti találkozóra vallanak, a végsőkig elsötétített terem, a kotta az állványon és a kislámpa oldalt. De talán nem is szalon ez, hanem amolyan zenés irodalmi est, és aligha véletlen, hogy ezúttal is szép számmal jelentek meg olyanok, akiket Karl Mannheim „szabadon lebegő értelmiséginek” nevezett. Csalog szinte nem is műveket ad elő, hanem a művek közegét reprezentálja; kicsit emlékeztetett a helyzet arra, amit Thomas Mann írt le, midőn Adorno (zenei szaktanácsadója a Doktor Faustus írásakor) egyszer eljátszotta neki az op. 111-es szonátát.
Csalog a műsorfüzetben megadja értelmezése alapjait (mely részben egybevág Adornóéval): „Töredékesség, tömörítettség és monumentalitás, ziláltság, kopárság, és néhol minden jólfésültséget félredobó kényszeres, időnként hisztérikus kifejezésvágy; a szélsőséges indulatok, melyek hol ujjongásként, hol őrjöngésként hatnak.” De ez csak jámbor szándék maradt az interpretációban. Csalog adós maradt a monumentalitás felmutatásával, és az álmodozóbb jellegű szakaszok (például az A-dúr szonáta bevezető része) is meglehetősen száraznak tűntek, noha Beethoven előírása: „mit der inningsten Empfindung”, vagyis a legbensőségesebb érzéssel. A c-moll szonáta nem lendült a végén azokba a transzcendentális magaslatokba, amelyek Csalog és a szerző szeme előtt lebegtek.
A két szonáta közt egy kortárs magyar mű, Csapó Gyula Egyenes labirintus című darabja hangzott el, erősítve ezzel is a miliőhangulatot.
BMC, koncertterem, szeptember 28.
