Legszívesebben elintézném egy kézlegyintéssel, hiszen amit Michael Moore dokumentumfilm címszó alatt mûvel, az szimpla infotainment. Ha nem eresztené ennyire bõ lére, simán be lehetne tenni egy Fókusz-féle mûsorba a háromlábú kacsa meg a delejezõ ember közé. De az Oscar-díjas, cannes-i gyõzõ Michael Moore a szuperegójával hovatovább megkerülhetetlen tényezõvé vált, világszerte plázákban vetítik és milliók nézik a filmjeit, farvizén pedig újabb és újabb dokumentumfilmnek látszó tárgyak eveznek be a mozikba: a Bowling For Columbine (nálunk Kóla, puska, sültkrumpli) után hozzánk is megérkezett elõbb a Super Size Me, a Moore-féle filmcsinálás alacsony költségvetésû, fusiban készült, amatõr változata, majd a Megfojtott szabadság. (Utóbbinak nem jósolok nagy jövõt: bár nagyon is húsbavágó témát feszeget, ezt módfelett unalmasan, se nem elég informatívan, se nem elég szórakoztatóan teszi.)
Már a Kóla, puska, sültkrumpli világossá tette, hogy Moore nemcsak a dokumentumfilmezés etikai normáit nem tartja kötelezõnek magára nézve, hanem a szakmai minimumot sem. A Fahrenheit 9/11 többek között azért olyan hosszú, mert hiányzik belõle a narratív középpont, a logikus szerkezet. Egyszerûen nem lehet megmondani, hogy mirõl szól a film. George W. Bush alkalmatlanságáról? Az Amerika elleni terrortámadásról? A gazdasági és a hatalmi-katonai szféra összefonódásáról? Az iraki háború értelmetlenségérõl? Minderrõl és egyikrõl sem. Tisztességes, alapos
tényfeltárás helyett
hangzatos, a demagógiától sem visszariadó állítások, ellenõrizhetetlen és nem bizonyított hipotézisek váltakoznak hazugságokkal és nagy, közhelyszámba menõ igazságokkal.
A Fahrenheit 9/11 azzal a nem is annyira feltevésként kezelt lehetõséggel indít, hogy az Egyesült Államok elnöke csalással nyerte el hivatalát: erre megpróbál felhozni néhány érvet, de aztán - mintha nem érdekelné tovább az ügy, veszett fejsze nyele - irányt vesz Bush elnöki mûködésének értékelésére. Ezzel persze itt, (Kelet-)Európában nyitott kapukat dönget, mi semmi jót nem vártunk tõle, és nekünk még az adónkat sem csökkentette (Bush lényegében ezzel az ígérettel nyerte meg a választást, és Moore állításával szemben, hogy a törvényjavaslatait visszadobták, ez igenis átment, vagyis W. megtartotta a szavát). Moore-nak számos tényállítása van, amelynek igazságtartalmát csak a politikai elemzõk, társadalomkutatók tud-ják ellenõrizni, az átlag nézõ nem. (Meg is teszik szép számmal, méghozzá olyan kimerítõen, hogy az átlag nézõ ugyanúgy visszariad az elolvasásuktól, mint a képviselõk a hazafias törvény tanulmányozásától.) Viszont ahhoz nem kell otthonosan mozogni az amerikai belpolitikában, hogy észrevegyük a csúsztatásokat, a kontextusból kiemelt, tendenciózus bevágásokat, a kísérõszöveg hangulatkeltõ szándékát. Moore mégiscsak tudhat valamit, mert sikerül elérnie, ami már-már a lehetetlennel határos: a nézõ, zsigeri ellenszenvét legyõzve, több ízben kénytelen Bushnak igazat adni a rendezõvel szemben.
Mígnem... elérkezünk szeptember 11-éhez. És Michael Moore-nak egy kivételesen jó filmes megoldásáig, amellyel a World Trade Centert ért terrortámadást ábrázolja: nem mutatja meg újra a már százszor látott képeket, hanem elsötétíti a vásznat, majd arcokon pásztáz végig, amelyek értetlenül, elborzadva, rettegve tekintenek fölfelé. Azt várnánk, hogy Moore itt rátér a Pearl Harbor összeesküvés-elmélet WTC-re átszabott változatára, miszerint az amerikai vezetés tudta, mi készül, de direkt nem akadályozta meg, hogy ráhangolja a közvéleményt a háborúra és a megszorító intézkedésekre. Moore azt éppen nem mondja, hogy Bush maga szervezte meg a terrortámadást, de azt igen, hogy a haszonélvezõje volt. Kétes legitimitású, henye és élveteg, rosszul dolgozó, népszerûtlen elnökbõl végre elõléphetett a nemzeti egység megtestesítõjévé, a haza megmentõjévé, kidomboríthatta satnya karizmáját, elõnyös megvilágításban és drámai díszletek között fotóztathatta magát. De ez csak a máz volt, mert közben a háttérben a családja és az olajlobbi gazdasági érdekeit szolgálta. És ami a legfontosabb: a jobboldal a hazafias törvénnyel végre megvalósíthatta azt, amire már régóta készült, a demokrácia és a szabadság lábbal tiprását, az állampolgári jogok visszavételét.
Ez a téma tényleg megérne egy misét, de Moore ebbe is csak belekap. Annál tágabb teret szentel a Bush család hazafiatlan mûködésének, egyenesen azt sugallva, hogy a multinacionális nagyvállalatok és szaúdi milliárdos üzletfeleik - köztük a bin Ládin család - érdekeit a nemzet érdekei elé helyezte. Erre számos bizonyítékkal szolgál, egyik meggyõzõbb, mint a másik, a kedvencem mégis az, amikor Moore a rá oly jellemzõ visszafogottsággal Szaúd-Arábia washingtoni nagykövetsége elõtt forgat, ami egy idõ után csak felkelti a nemzetbiztonságiak figyelmét; megjelenik néhány egyenruhás személy, és a filmes szándékai felõl érdeklõdik, amibõl Moore azonnal levonja a következtetést és bele is mondja a képünkbe: tessék, a szaúdi követség különleges védelem alatt áll, vajon miért?
A Bushról rajzolt torzkép után az iraki háború következik, ami a film legerõsebb és leghitelesebb vonulata lehetett volna. Nagyon valószínû, hogy ha nincs szeptember 11. sokkja, Amerika nem szerezhetett volna kiterjedt nemzetközi támogatást Irak lerohanásához. Hazait talán igen: engem
a South Park moziváltozata
gyõzött meg arról, hogy nem volt hatástalan a sokéves megfeszített munka, Szaddám valóban elsõ számú közellenséggé lépett elõ Amerikában. Racionálisnak tûnõ érvekre, de még inkább a félelemre alapozva háborút lehet indítani, a hadisikerekkel népszerûséget lehet szerezni, de egy elhúzódó, egyre nagyobb emberáldozattal járó és pénzölõ állóháború nem számíthat tartós támogatásra. Közben - bármennyire igyekeznek ébren tartani a félelmet - elmúlik az elsõ ijedség, véget ér a hadjárat "elõször élõ egyenesben" közvetített, látványos szakasza és sorra napvilágra jönnek a kínos tények. Arról, hogy a szeptember 11-ei terrorakciót meg lehetett volna akadályozni, csak össze kellett volna rakni a különbözõ forrásokból érkezett és különbözõ, esetenként ellenérdekelt, egymással rivalizáló hivatalokban rendelkezésre álló információkat. Hogy a hazafias törvény állampolgárokat vegzáló, jogaiban korlátozó rendelkezései értelmetlenek, és bõven elég lenne azt engedélyezni, hogy az FBI lehallgathassa a CIA-t, a külügyminisztériumot, a bevándorlási hivatalt és viszont. Hogy az iraki háború hazugságokra és tévedésekre épült: nincsenek tömegpusztító fegyverek, és az ország népe a várakozással ellentétben nem várta nagyon a felszabadítókat. Vegyük még hozzá, hogy a háborúk általában nem bõvelkednek jótéteményekben: mérhetetlen szenvedéssel és pusztítással járnak, a szokásos és elkerülhetetlen emberi tévedések itt mások életébe kerülnek, a hadiipar és a beszállítók kivételével rosszat tesznek a gazdaságnak, és alapvetõen igazságtalanok, mert soha nem azok halnak meg, akik elindítják vagy akik miatt elindulnak a háborúk... Ez az a terep, ahol Michael Moore mindent megnyerhetett volna. És ahol végképp elveszíti minden hitelét.
Elõáll egy tündérmesével, a háború elõtti, idilli Irak és békeszeretõ vezérének képével, majd beveti a Bloodhound Gang Ég a tetõ címû zúzós zenéjére a békés civileket ölni induló amerikai suhancokat, a fiukat elvesztett anyák gyászát, mindkét oldal sebesültjeinek szörnyû sérüléseit, csonkolt tagjait,
az árvák könnyét...
ez itt már tényleg a gagyitévé "dokumentarizmusa", amellyel megugorja a nézõk reklámokkal, partraszállós filmekkel, valóságsókkal magasra emelt ingerküszöbét. "Mellesleg" lejárat néhány jó ügyet, a pacifizmust, a baloldaliságot, a társadalmi szolidaritást, és megcsúfol egy tisztes, de nem túl hálás mûfajt: a dokumentumfilmet, amely nem önös célokkal és hatásvadász eszközökkel foglalkozik a közösség húsbavágó ügyeivel.
Megnevezem az antitézist: Errol Morrisnak hívják. Igazi dokumentumfilmes - idézõjelek nélkül. Az amerikai kollektív tudat (és tudatalatti), az American way of life alapos kutatója, aki nem leleplezésben, hanem feltárásban utazik, mélyreható, egyszerre filozofikus és ironikus mozgóképes esszéket alkot stílusteremtõ, a filmnyelvet megújító látványvilággal. És õt sem hagyta hidegen az ezredforduló utáni háborús pszichózis, az egész népek sorsát - más szóval a világtörténelmet - meghatározó személyek és szervezetek mûködésének, döntési mechanizmusának törvényszerûsége. A legutóbbi Titanicon volt szerencsénk látni A háború ködében címû munkáját, melynek alcíme: 11 lecke Robert S. McNamara életébõl. McNamara harcolt a világháborúban, a Kennedy-kormány ifjú hadügyminisztere volt, Johnson alatt tevékeny szerepet játszott a vietnami háború elindításában, utóbb a Fordnál és a Világbanknál ült magas polcon. Aztán visszavonult, és lassan végiggondolta, újraértékelte héja múltját. Válaszai és a korabeli dokumentumok alapján (amelyek értelemszerûen a második világhá-borúra, a kubai rakétaválságra és Vietnamra vonatkoznak) - pontosabban mindezek Errol Morris-féle gazdag és koherens egésszé szerkesztése nyomán - többet tudunk meg a háborúk okairól, a hadviselés természetérõl, a nagy horderejû döntésekben közrejátszó véletlenekrõl és gyarló emberi motívumokról (amelyek utóbb persze a kérlelhetetlen szükségszerûség alakját öltik), és közelebb juthatunk az iraki háború megértéséhez is, mint Michael Moore közvetlenül e tárgynak szentelt, több mint kétórás fércmûvével.
Bori Erzsébet
Forgalmazza a Mokép
