Nincs jobb egy kosztümös mozinál! De csak ha angolok csinálják.
Régen a franciák tudták ezt nagyon, de úgy látszik, a period filmcsinálás nem olyan, mint a biciklizés: el lehet felejteni. A piacot persze ebben a mezõnyben is Hollywood uralja, nagyon helyesen, ez egy drága, munkaigényes mûfaj, és nekik van rá pénzük, csinálják csak, egy szavam sem lehet: alig volt pár éve annak a jó kis Három testõr folytatásnak (A vasálarcos). Ha százból egyszer bejön nekik, nekem már megérte. A minap kikölcsönözte a gyerek DVD-n a Tróját a Fõvárosi Szabó Ervin Könyvtárból, volt nagy meglepetés: tényleg csak ennyit bírtak kihozni minden idõk legütõsebb alaptörténetébõl? Tiszta szerencse, hogy
Homérosz vak,
és nem nagyon megy moziba. Más a helyzet Nagy Sándorral, õ kimondottan jól járt a celluloid feltalálásával. Egy angol csávó csinált róla filmet a BBC-nek, Macedóniától a világ végéig bejárta egy kamerával azt a nagy és dicsõ utat, amit Sándor megtett a seregével (amíg el nem érte a hübrisz), bemutatta a helyszíneket, és elmesélte, mik is történtek ottan, meg elbeszélgetett a helybeliekkel, hogy mit tudnak róla. Elég hajmeresztõ ötletnek hangzik, de a film nagyszerû (ki ne hagyják, ha megint adja a Spektrum), mert olyan ember csinálta, aki gondolt valamit Sándorról. Érdekes, hogy ez - gondolni valamit - még mindig beválik, pedig nem kerül semmibe.
De itt az ideje rátérnem a tárgyra, Nicholas Nickleby életére és kalandjaira. Remek mozidarab, Golden Globe-ot is nyert, de ne keressék a moziban, a forgalmazó tudhat valamit, mert esélytelennek ítélte, és csak videón hozta ki (alig két év késéssel). Douglas McGrath író-rendezõ fõleg az elõbbi minõségében végzett ragyogó munkát, midõn két röpke órába sûrítette Dickens kétkötetes nagyregényét. A cselekmény minden fontos mozzanatát és figuráját sikerült átmentenie, méghozzá úgy, hogy a könyv szellemét is megõrizte. Pedig ez nagy szó, ha belegondolunk, micsoda finomságok esnek óhatatlan áldozatául egy ilyen zanzásításnak: mozgalmas, korfestõ epizódok garmadája, a színes, korfestõ mellékszereplõk egész hada. Megkockáztatom, hogy a mai olvasónak nem a standard romantikus fõhõsök, hanem a mellékalakok a leg-izgalmasabbak, vérzik is a szívem erõsen Mr. Mantaliniért, a ruhaszalon tulajdonos férjuráért, a színésztruppért és csatolt részeiért, Nicklebyék bolond szomszédjáért, de legfõképpen Mr. Lillywickért, a tiszteletre méltó vízdíjbeszedõért. Akiket sikerült átmenteni mozgóképre, azok sem mindig mutathatják meg magukat igaz valójukban, nekem a legsajgóbb hiány Mrs. Nickleby, aki a filmen ki sem nyithatja a száját, be kell érnie a csoportkép háttérfigurájának néma szerepével. Pedig a tüneményesen ostoba anya igazi klasszikus az angol irodalomban, Jane Austen teremtette meg és tette halhatatlanná - a korabeli nõnevelés nagyobb dicsõségére.
A Nicholas Nickleby kapcsán elgondolkoztam azon, mit is tud kezdeni a kortárs film egy nagyregénnyel. Két sikeres utat tudok megnevezni: az egyik a sorozat-forma, amellyel megõrizhetõ az elbeszélés ráérõssége, részletgazdagsága, de legfõképpen az arányai (mintapéldám a hatrészes Büszkeség és balítélet, amit akárhányszor hajlandó volnék újranézni). A másik út... nevezzük talán pimaszságnak, bátorságnak vagy egyszerûen csak tehetségnek. Ebben a Tom Jones az etalon Tony Richardsontól, aki a legkedvesebb regényembõl megcsinálta a legkedvesebb kosztümös filmemet. Azóta csak a Frears-féle Veszedelmes viszonyokért tudtam igazán lelkesedni. Douglas McGrath viszonylag új fiú a pályán, a Nicholas Nickleby a második filmje (az elsõ az Emma volt Gwyneth Paltrow-val, azelõtt meg társíróként jegyezte a Lövések a Broadwayn címû Woody Allent). A stáb jó részét Mike Leigh csapatából szedte össze, de az ügyes forgatókönyv mellett a színészválasztás az, amivel csatát nyert. Még úgy is, hogy gyávábbnak és konvencionálisabbnak bizonyult a 19. századi Dickensnél, aki nem riadt vissza attól, hogy elõnytelen, riasztó fizimiskát rajzoljon jó embereknek, és viszont, míg a filmben a pozitív
hõsöknek kötelezõ
a megnyerõ külsõ. (Mozink más tekintetben is hajlamos a szájbarágásra: Dickens csak sejteti, hogy Smike beleszeretett Kate-be, a filmben viszont adnak rá, hogy a halálos ágyán verbálisan is kiöntse a szívét, holott a rendezõ beszédes pillantásokat és metakommunikációs eszközöket is bevethetett.) Üdítõen sokszínû gárdát hozott össze angol és amerikai, színpadi és filmes, ismert és ismeretlen színészekbõl. A híresek közül itt van a "hosszútávfutó" Tom Courtenay (mint Newman Noggs, a rókalelkû Ralph Nickleby alkoholista titkára), Christopher Plummer (Ralph Nickleby), Edward "Sakál" Fox (mint Sir Mulberry) vagy Timothy Spall (Mike Leigh állandó hõse). A rendezõ megengedte magának azt a csínyt, hogy szoknyaszerepet csinált Mrs. Crummles színigazgatónéból, de a leginkább bámulatra méltók a kétéves nyeretlen ifjú hõsök: Romola Garai (Kate Nickleby), Anne Hathaway (a bájos Madeline) és Charlie Hunnam a címszerepben - mintha Val Kilmert látnánk, pár évvel azelõtt, hogy megismertük.
A Nicholas Nickleby nem ostromolja a filmmûvészet csúcsait, talán még a lehetõségeit sem használja ki kellõképp, de megbízható választás a téli estékre: nem alszunk el rajta a dögunalomtól és nem rázzuk utána az öklünket, visszakövetelve a pénzt és a pénznél is drágább idõnket, amit neki szentelünk.
- borz -
Forgalmazza az InterCom
