Édes otthon - Kincses Károly - Kolta Magdolna: Hazai anyag. Fotónapló. André Kertész és a magyarok (könyv)

  • - kovácsy -
  • 2006. május 25.

Zene

Ráckeve mellett, Szigetbecsén van az André Kertész Emlékmúzeum. Egy parasztház-rekonstrukciót építettek, olyat, amilyenben Kertész (akkor még Andor) rokonai éltek.
Gyerekként sokat időzött náluk, és az ott talált régi képeslapokat nézegetve támadt föl benne a vágy, hogy egyszer majd ő is fotográfus legyen. A múzeum állományát pár személyes tárgy mellett az a száz-egynéhány fénykép teszi ki, amelyeket még ő maga ajándékozott a gyűjteménynek. Maga a falu és környéke is megér egy kis sétát, hogy megállapíthassuk: abból, amit Kertész itt megörökített, a Duna holtágán kívül mára semmi sem maradt. Viszont a mostani falukép mögé odaképzelhetjük az egykorit, és ez máris fokozza az élmény töménységét.

Részben ugyanezek a képek köszönnek vissza a kötetben is, amely a tavalyi budapesti André Kertész-kiállításhoz kapcsolódva, de csak utána jelent meg. Már az első lapozgatásból kitűnik, hogy a hétköznapi események megörökítésekor micsoda mély, lelkesedő kíváncsiság jellemezte Kertészt, ugyanakkor mennyire figyelt a látvány geometriai szerkezetére, fényekre és árnyékokra, a háttérre mint mértani konstrukcióra. Ettől aztán még egy átlagos tájkép is rögtön mélységet, lendületet kap. A kötet azonban többet kínál ennél.

Kertész ugyanis, akárcsak a vele egy évben (1894-ben) született Jacques-Henri Lartigue, lelkiismeretesen dokumentálta a képeit, és nem szó szerint értette ugyan, de ő maga mondta, hogy egész életében fényképes naplót készít. Vagyis amit lefényképezett, az valahogy az élete része volt - illetve lett. A pontos időrend aztán később hozzásegítette ahhoz, hogy különféle interjúk során konkrétan is beszámoljon egy-egy fotó elkészülésének a körülményeiről. Kincses Károly és Kolta Magdolna érezhetően hatalmas munkát végzett, hogy összekapcsolják mindazt, ami egy-egy kép figyelmes tanulmányozása során kikövetkeztethető azzal, amit a különféle források, a visszaemlékezés-részletek mondanak el. Így aztán itt-ott magát a művészt is helyre kell igazítaniuk, aki nem mindig emlékszik pontosan, és olykor aktuális véleményét vetíti vissza az évtizedekkel korábban történtekre. Az aprólékos, mégis jó hangulatú szöveg a maga töredékességében is életregénnyé áll össze, amelynek a főszereplője nem annyira Kertész, mint maga a képanyag. Minden Szigetbecsére vezethető vissza - írta nem sokkal a halála (1985) előtt. Márpedig a szigetbecsei képek azt az emberi közeget ábrázolják, amelyben minden bizonnyal otthon érezte magát. A nehéz élet valamiképp kiemelkedő mozzanatait. A későbbi képeit - főleg a barátokról, ismerősökről készítetteket - nézhetjük úgy is, mint ugyanannak a meghittségnek, a meghittség keresésének a variációit.

A kötet Kertész életművének a hazai vonatkozású szeletét tárja föl kronologikus rendben. Érdekes, ritkán látható élethelyzeteket mutatnak be például az első világháborús katonáskodása során készült felvételek. Nagy kár, hogy a többségük még az őszirózsás forradalom idején eltűnt, megsemmisült. A "hazai" kifejezést a szerzők szélesebb értelemben értik, így aztán a képanyag egy jelentős része Párizsban készült, az ottani magyar művészkolónia tagjairól. 1926-ban érkezett Párizsba, ahol végül tíz évig élt, hogy aztán meg se álljon az óceán túlsó partjáig. Az emigráns magyar művészek társasága a jelek szerint nem volt túlságosan népes, viszont sokféle műfajban alkottak. Ott volt a körben egy ideig József Attila, aztán Tihanyi Lajos, a festő, aki bevezette Kertészt a művészvilágba. Barátai, ismerősei közé sorolhatta Károlyi Mihályékat is.

Aztán - immár Amerikából, immár híres, elismert fotográfusként - többször is hazalátogatott, de ezeknek az utazásoknak viszonylag kevés fotódokumentumát láthatjuk, alighanem életművének New York-i, illetve párizsi gyűjteménye őrzi a többit. Ezek a képek érezhetően már nem sugározzák olyan élesen a korai felvételek emberi melegségét, ami a hosszú távollét után érthető, és éppen ezzel kerekítik le Kertész magyar vonatkozású történetét.

Minthogy a könyv mindenekelőtt egyfajta Kertész-dokumentáció, ráadásul katalógus, felsorol olyan képeket is, amelyek nem láthatók az oldalakon - olvasóként legfeljebb tudomásul vesszük, hogy igen, készített még fotót erről, arról, amarról is. Nyilván a precizitás igénye indokolja azt is, hogy a kötet végén, bélyegméretben még egyszer ott van valamennyi fénykép, ezúttal a címek angol fordításával kiegészítve. Laikus olvasóként jobban örülnénk persze, ha ezeket az oldalakat is újabb és újabb fotók töltenék meg, de ennek talán a szerkesztést befolyásoló külső (anyagi, jogi) tényezők is korlátot szabtak.

Magyar Fotográfusok Háza, 2005, 272 oldal, 5600 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.