Opera

Egy darab sziporka

Humperdinck: Jancsi és Juliska

Zene

Kár lenne tagadni, van abban valami roppant furcsa, ha egy meseoperánál ki kell tenni a „tíz éven aluliaknak nem ajánlott” jelzés karikáját. Ahogy azon is méltán elcsodálkozhat az emberfia, ha a színpadon egy macskát varjúnak neveznek. S hát még az mennyire meglepő, sőt érthetetlen, ha egy professzionális opera-előadáson megjelenik a mikroport használata!

Ez mind megtörtént most Engelbert Humperdinck (mármint az eredeti német komponista, nem a nevét elorzó brit táncdalénekes) Jancsi és Juliskájának új budapesti bemutatóján, ahol a fiatal spanyol rendező, Rafael R. Villalobos és csipet csapata egyszerre óhajtott a felnőttek és a gyerekek számára is érdekes előadást létrehozni. Méghozzá úgy, hogy a történetet egy mai édességgyár vajmi kevéssé mesés, sokkal inkább vigasztalan hátsó udvarába helyezte át: a Black Cat Candy Factory világába, ahol a cégtulajdonos valóban egy fekete macska. Az alkotói elgondolás szerint a történet így két szinten is működhetne, a máskor unatkozó felnőtteknek is színházi élmény jutna, és ráadásul a gyermekközönség rögvest átérezhetné a szegénység, a peremlét jelenidejű létezését. Az elgondolás rokonszenves, papíron pedig direkte szépen mutathatott, csakhogy bent, a színházban (akárcsak kint, a nagyvilágban) másként működnek a dolgok. A felnőttek számára ugyanis végeredményben mégsem vált érdekesebbé a mese, a gyermekeket viszont sikerült jócskán zavarba hozni a sztori és a közeg elváltoztatásával. Annál is inkább, mivel a modern, indusztriális környezetben a szereplők a néhai Róna Frigyes jó pár évtizedes – és még a meseszerűség hajdani elvárásához igazodó – magyar szövegét énekelték. Így hát az Anya itt bizony váltig „apjuk”-nak szólította élete párját, Juliska „fruska” volt, a Boszorkány pedig a „rocská”-ját emlegette. A Boszorkány, aki tehát most macskaként cserkészett elénk, mégis azt mondták rá, hogy „vén varjú”.

Az előadás mindeközben mégis megélt, elsősorban azért, mivel a mű legértékesebb része, vagyis a Wagner bűvészinasaként eltanult zenekarkezelés, a Humperdinck-zene szimfonikus gazdagsága szépen és transzparens módon érvényesült Kovács János vezénylete alatt. Aztán a kukás színpadképet mindkétszer hallható csalódással fogadó közönség hálásnak mutatta magát az apró ötletekért is: még a számolatlanul kijátszott diszkós mozdulatokért is, no és pláne a frivol gesztusért, ahogy Jancsi a középső ujját mutatta oda a Boszorkánynak, amikor az a jóltápláltságát kívánta ellenőrizni. Az énekesek sorából, részben a fentebb értetlenkedve említett hangosítási abszurd okán, ezúttal leginkább csak a Boszorkányt, vagyis a fekete macskát megformáló Wiedemann Bernadettet méltatnánk külön is: átütő erejű színpadi személyisége és komikai tehetsége remekül érvényesült ebben az eleve oly hálás szerepben.

A fináléban a szemüveges, tehát okos Juliskából Supergirl, vagyis helyesebben a Pindúr Pandúrok vezére vált. Így ha a rendezés sziporkázást nem is, azért egy darab Sziporkát mégis tudott garantálni a közönség számára.

Erkel Színház, december 9.

Neked ajánljuk