Magyar Narancs: Apád, Darvas Ferenc zeneszerző. Már kiskorodban eldőlt, hogy te is zenével fogsz foglalkozni?
Darvas Kristóf: Volt egy időszak, amikor nem volt teljesen egyértelmű. Két zenész már volt a családban, az apám és a bátyám; Bence négy évvel idősebb nálam, ezért előrébb tartott, mint én. Úgy gondoltam, hogy ők jobbak nálam. Ebben az is közrejátszott, hogy ők jobban bele tudtak illeszkedni a zeneiskolai rendszerbe. Én kevésbé.
MN: Az evidens volt, hogy zeneiskolába mész?
DK: Az általános iskolával párhuzamosan jártam zeneiskolába, szolfézsra és zongoratanárhoz. De nem érdekelt az a klasszikus tananyag, amit ott tanítottak. Jobban érdekelt az, amit magamtól szedtem fel, hallás után. Ha például hallottam egy dallamot, akkor már óvodás koromban rá tudtam énekelni egy ellenszólamot. Iskolás koromban nem volt egyértelmű, hogy a zene hivatás lesz-e vagy hobbi. Általánosban egyszer egy évben, az iskolai ki mit tudon felléptem, és azt vettem észre, hogy ez másoknak is tetszik. Az osztálytársaim amúgy sokat cikiztek, mert eléggé kilógtam a sorból, de amikor hallottak zenélni, pár napig mintha jobban respektáltak volna. Az áttörést az hozta meg, amikor tizenhét évesen bekerültem egy olyan családon kívüli közegbe, ahol rendszeresen játszhattam. Ez egy ifjúsági zsidó szervezet, a Hasomer Hacair, röviden a Somer volt, a még felújítás előtt álló Páva utcai zsinagógában.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
