Magyar Narancs: Saját bevallásod szerint kiskamaszként nem voltál túl szorgalmas gyakorlás terén, a szolfézsórákat ellógtad, aztán érettségi után mégis a Kőbányai Zenei Stúdió növendéke lettél. Mi történt a kettő között?
Lee Olivér: Leginkább a rockzene történt velem, meg az, hogy elkezdtem a gitáron számomra fontos dalokkal foglalkozni. Mindig is szerettem a zenét és a gitár hangját, de kezdetben valószínűleg inkább csak azért csináltam, hogy anyám nyugodt maradjon, és azt gondolja, hogy jó gyerek vagyok. Persze az is elkedvetlenített, hogy amikor mondjuk Gorillazt akartam játszani, akkor helyette Carcassi-etűdökkel kellett szenvedni, de amikor rájöttem, hogy magamtól is meg tudok tanulni dalokat, onnantól már nem volt megállás, és a szorgalmam is megjött ezzel.
MN: A zenei tanulmányaiddal párhuzamosan a Műszaki Egyetemet is elkezdted, de két hét után otthagytad. Nem volt benned félelem, hogy mi lesz, ha nincs polgári foglalkozásod?
LO: Ezen mindig sokat gondolkoztam, de nem azért, hogy mi van akkor, ha kiesik a zene, hanem az egyetem inkább kipipálandó tétel a bakancslistán. Értelmiségi családból származom, úgyhogy volt némi piszkálás ezzel kapcsolatban. Jókor kérdezed egyébként, mert most valószínűleg jelentkezni fogok egyetemre.
MN: De gondolom nem azért, mert jó gyereknek akarsz tűnni.
LO: Nem, de azért a családnak mindenben van szerepe, így abban is, hogy kinek akarsz bizonyítani. A szülőknek biztosan. Emellett most már nem vagyok 18 éves, és el tudom fogadni azt, hogy valamit úgy is lehet tanulni, hogy nem annyira a szenvedélyed. Nekem az a zene marad, de szeretném egy kicsit másra is használni az agyamat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
