Leépítés a Pitchforknál

Elvitte az ördög

Zene

Egy korszak végét jelezheti, hogy a manhattani székhelyű Condé Nast médiavállalat bejelentette: beolvasztja a Pitchfork zenei-kritikai oldalt a GQ online férfimagazinba, ezért lapátra tette a lap szerkesztőinek és szerzőinek felét.

A döntés meghökkentőnek tűnik, de mint némely elemzők rá­világítottak, van benne logika. A Vogue, a Glamour, a Vanity Fair és a Wired kiadója, az idén 115 éves Condé Nast 2015-ben arra alapozva vásárolta meg a Pitchfork Media Inc.-et, hogy bevonzza azt a zömmel fiatal férfiakból álló olvasótábort, amely akkor már évtizedek óta falta a cég által működtetett szájt tartalmait. Jellemző, hogy az oldal sorsán, jelenlegi formájában való eltűnésén lamentálók is kiemelik: ők is a zenei oldalt olvasva tanultak meg a zenéről írni.

Chicagói fiúk

A zenei oldalt 1996-ban alapította Ryan Schreiber, aki akkor még a szülei házában lakott, Minneapolisban nőtt fel, és alapvetően olyan zenéket hallgatott, mint a Fugazi, a Jawbox vagy a Guided by Voices. Gitározós, indie-hardcore zenék körül forgott az élete és alapvetően a fanzine kultúrán nőtt fel, és a későbbi fejlemények ismeretében fogalma sem volt arról, hogy miből is áll a zenei újságírás. Az oldal nevét a Sebhelyes arcú című Brian De Palma-filmből szedte: ilyen vasvilla-tetoválása volt a főhős Tony Montanának, akit Al Pacino alakított. Schreiber első recenzióját Kim Deal (The Breeders, Pixies) új zenekara, a The Amps lemezéről írta, és nemsokára kiderült, hogy ő és a munkatársai úgy tudnak írni a független zenei világról, ahogy korábban szinte senki más: elkötelezetten, sok szeretettel, néha indulattal, sőt dühvel, de rengeteg iróniá­val. Bevállalták a szélsőségesnek tűnő, sokszor megosztó vélemények közlését is, tehát nem irgalmaztak a neves zenekaroknak sem, ha éppen pocséknak találták a produkciójukat. Nem a portál kezdte el a 10-es skálán osztályozást, de addig senki nem osztogatta olyan lelkesen a nullákat, mint ők. Jellemző, hogy azok között, akik most indulataikat sem visszafogva adnak hangot az átszervezés miatti nemtetszésüknek, ott találjuk például Dan Le Sac brit producert, akinek 2008-as lemezét 0,2-re értékelte a kultikus portál. Most mégis így fogalmaz: „A Pitchfork kibelezése negatívan érinti a zenészeket, éljenek bárhol is. És ezt úgy mondom, mint a leg­alacsonyabb valaha volt osztályzat büszke tulajdonosa.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.