Leépítés a Pitchforknál

Elvitte az ördög

Zene

Egy korszak végét jelezheti, hogy a manhattani székhelyű Condé Nast médiavállalat bejelentette: beolvasztja a Pitchfork zenei-kritikai oldalt a GQ online férfimagazinba, ezért lapátra tette a lap szerkesztőinek és szerzőinek felét.

A döntés meghökkentőnek tűnik, de mint némely elemzők rá­világítottak, van benne logika. A Vogue, a Glamour, a Vanity Fair és a Wired kiadója, az idén 115 éves Condé Nast 2015-ben arra alapozva vásárolta meg a Pitchfork Media Inc.-et, hogy bevonzza azt a zömmel fiatal férfiakból álló olvasótábort, amely akkor már évtizedek óta falta a cég által működtetett szájt tartalmait. Jellemző, hogy az oldal sorsán, jelenlegi formájában való eltűnésén lamentálók is kiemelik: ők is a zenei oldalt olvasva tanultak meg a zenéről írni.

Chicagói fiúk

A zenei oldalt 1996-ban alapította Ryan Schreiber, aki akkor még a szülei házában lakott, Minneapolisban nőtt fel, és alapvetően olyan zenéket hallgatott, mint a Fugazi, a Jawbox vagy a Guided by Voices. Gitározós, indie-hardcore zenék körül forgott az élete és alapvetően a fanzine kultúrán nőtt fel, és a későbbi fejlemények ismeretében fogalma sem volt arról, hogy miből is áll a zenei újságírás. Az oldal nevét a Sebhelyes arcú című Brian De Palma-filmből szedte: ilyen vasvilla-tetoválása volt a főhős Tony Montanának, akit Al Pacino alakított. Schreiber első recenzióját Kim Deal (The Breeders, Pixies) új zenekara, a The Amps lemezéről írta, és nemsokára kiderült, hogy ő és a munkatársai úgy tudnak írni a független zenei világról, ahogy korábban szinte senki más: elkötelezetten, sok szeretettel, néha indulattal, sőt dühvel, de rengeteg iróniá­val. Bevállalták a szélsőségesnek tűnő, sokszor megosztó vélemények közlését is, tehát nem irgalmaztak a neves zenekaroknak sem, ha éppen pocséknak találták a produkciójukat. Nem a portál kezdte el a 10-es skálán osztályozást, de addig senki nem osztogatta olyan lelkesen a nullákat, mint ők. Jellemző, hogy azok között, akik most indulataikat sem visszafogva adnak hangot az átszervezés miatti nemtetszésüknek, ott találjuk például Dan Le Sac brit producert, akinek 2008-as lemezét 0,2-re értékelte a kultikus portál. Most mégis így fogalmaz: „A Pitchfork kibelezése negatívan érinti a zenészeket, éljenek bárhol is. És ezt úgy mondom, mint a leg­alacsonyabb valaha volt osztályzat büszke tulajdonosa.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.