Életének 81. évében elhunyt Eötvös Péter Szent István Renddel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző, karmester, zenepedagógus, a magyar és nemzetközi kortárs zene kiemelkedő alakja. A kortárs zene egyik legismertebb alakjára most 2019 nyarán készült interjúnkkal emlékezünk.
Magyar Narancs: Amikor a karmesterséget tanítod, mit akarsz leginkább átadni a tanítványnak – attitűdöt, technikát, tényeket?
Eötvös Péter: Ennek két iránya van: az egyik, amire a zenekarnak szüksége van, a másik pedig, ami a karmester karakteréhez illő ütéstechnika. Nem szabad általános stílust tanítani; ahogyan egy színésznek, a karmesternek is az alapkarakterét kell tudatosítani, erősíteni, kidolgozni, és nekem ebben kell segítenem.
A zenekarnak bizonyos feladatokat el kell látnia, és a karmester ezt irányítja; mint egy repülőt – ha ilyen a szél, akkor így kell repülni, ha olyan, akkor úgy.
MN: Leginkább 20–21. századi darabokat tanítasz? Vagy néha Mozartot is?
EP: Sokáig tanítottam Karlsruhéban és Kölnben, előtte jó néhány évig Szombathelyen tartottam nyári kurzusokat. A szokásos tanrend ellenkezőjét csináltam: először kortárs darabot tanítottam, azután megkerestük az ahhoz tartozó történeti párhuzamot. Az volt a feladat, hogy megtaláljuk azokat a gyökereket, amelyekből a jelenkori darabok merítenek. A most futó mentorprogram kurzusain például Heinz Holliger művéhez egy Janáček-kompozíciót, Kaija Saariaho darabjához pedig egy Sibelius-szimfóniát társítottam. (Az előadásról lásd kritikánkat: Van egy hangja, Magyar Narancs, 2019. április 18.) Tudatosítani kell, hogy amikor a több száz évvel ezelőtti darabok keletkeztek, akkor azok voltak a modernek és újítóak. Általában azok a zenék maradnak meg, amelyek a saját korukban újak: a szakma, a közönség, a muzsikusok megtartják azt, amit értékesebbnek éreznek, így ezek a darabok átvészelik az évszázadokat.
Mindig sok kortárs zenét kell játszani, hogy ki lehessen választani az értékeseket.
Ez a mi feladatunk.
MN: Egyszer azt mondtad, hogy amikor a karmester először áll egy zenekar előtt, le kell győznie az ellenállást. Mindig van ellenállás?
EP: Mindig. A különbség abban áll, hogy sikerül-e a karmesternek legyőznie, és mennyi idő alatt. Olyan ez, mint az oroszlánszelídítés, arra sem alkalmas mindenki. Az oroszlán is szagolgatja először a szelídítőt, és eldönti, megeszi-e vagy sem. Egy zenekar öt perc alatt megeszi a karmestert, akiben nincs meg a kellő vezetői képesség.
MN: Azt is mondtad, el kell érni, hogy örüljön a zenekar. Te mit teszel ezért?
EP: Barátságos vagyok. Tudom, mi a feladatom, tehát nem egyenrangú, hanem együttműködő kollégáknak tekintem a muzsikusokat. Régebben alapvetően diktatórikus stílusban vezényeltek, parancsokat osztogattak. Ma már ez nem megy, szerencsére.
MN: A tanítást most már nagyban űzöd, az Eötvös Péter Alapítvány anyagi és kapcsolati lehetőségeit felhasználva komplex programokat indítasz. Volt egy programod, amelyben fiatal komponisták operajelenetet komponáltak, fiatal karmesterek betanították, fiatal rendezők megrendezték, és fiatal énekesek elénekelték (lásd: Férfi és nő között, Magyar Narancs, 2017. szeptember 14.) A mostani mentorprogramod is hasonlóan összetett.
EP: Ez egy hároméves program; minden évben két karmestert és két zeneszerzőt választunk ki a jelentkezők közül, akik állandóan együtt dolgoznak. Pontosan felépített terv szerint négy alkalomra négy különböző műfajú darabot, végül egy versenyművet komponálnak, amelyeket a mentorált karmesterek adnak elő. Kitűnő zenekarokkal dolgozunk együtt, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Pannon Filharmonikusokkal és az Óbudai Danubia Zenekarral. Jövőre egy kölni kórust is szervezünk a programba. Egy éven keresztül kísérem a mentoráltak munkáját, látom, mi hiányzik, miben tudok segíteni. A mentorévet követő évben szervezünk nekik promóciós koncerteket külföldön is: Madridban, Kölnben, Berlinben. A résztvevők a zenei élet egyéb szereplőivel, menedzserekkel, fesztiváligazgatókkal is megismerkednek, és a különböző zenei helyszínekre is ellátogatnak. A részvételük költségeit az alapítvány állja más, külföldi alapítványok pénzügyi támogatásával.
MN: Izgultál valaha, hogyan fogadják majd egy darabodat? Volt benned kétely?
EP: A pályám elején nagyon hasznos színházi és filmzenei gyakorlatot szereztem. Utána két évtizeden át főképp vezényeltem, és időben nem jutottam hozzá a komponáláshoz. Amikor 1991-ben lejárt a karmesteri szerződésem az Ensemble Intercontemporaine-nél, pontosan éreztem, hogy karmesterként sokkal többet tudok, mint zeneszerzőként. Két-három évbe telt, hogy behozzam ezt a lemaradást. Ezután született több művem is, amelyekben már kialakult egy rám jellemző hangvilág, az Atlantiszban, a Shadowsban és főként a Három nővér című operámban.
MN: Sokszor mondtad, hogy mindig másképp, más stílusban, talán más módszerekkel is írsz. Ha visszanézel, látsz ebben valami fejlődést, minőségi változást?
EP: Az első operám, a Három nővér a mai napig a legsikeresebb, több mint 150 előadást ért meg, és elég magasra helyezte számomra a lécet. Az ezután következő 10 operám tematikája, hangzása mind más és más, de ezt nem mondanám „fejlődésnek”, és a minőségük is jó színvonalon van. Erről tanúskodik, hogy évente 3–4 különböző operámat játsszák szerte a világon. Arra figyelek, hogy az operák irodalmi alapanyaga mindig magas színvonalú legyen – Csehov, Genet, Kushner, Márquez, és így tovább. A következő két operám alapja pedig Jon Fosse norvég író Trilógiája, illetve Krasznahorkai László egyik könyve lesz. Ez lesz az első magyar nyelvű operám!
Az azóta elkészült operát Valuska címmel 2023 decemberében mutatták be, kritikánk itt olvasható róla:
MN: Fiatal korodban Stockhausen és Boulez jelentős szerepet játszottak a fejlődésedben. Tőlük mit tanultál?
EP: A precizitást, a pontos hallást, a jó időérzéket a ritmusra és a nagy formára vonatkozóan. Egyébként két teljesen különböző karakterről beszélünk. Stockhausen lobbanékony és akaratos volt, Boulez meggondolt diplomata, erős önkontrollal. Mindketten a jövőt építették. Stockhausen a világot magába szívta és új hangzó világgá alakította, Boulez pedig a művein túlmenően a körülötte lévő zenei társadalmat formálta újjá, zenekarokat, intézményeket hozott létre, lényegében a 20. század második felének egyik legfontosabb kultúrpolitikusa volt.
MN: Mikor hallgattál utoljára egy Haydn-szimfóniát vagy egy Monteverdi-operát?
EP: Ha összefüggésben van azzal, amin éppen gondolkodom, akkor hallgatok zenét. Nem „szórakozásként”, hanem mert valamihez szükségem van egy adott zenére. És bár több ezer CD-m van otthon, leginkább YouTube-on hallgatom ezeket.
Amit bármikor szívesen hallgatok, az a dzsessz, az pihentet.
Dzsesszben mindenevő vagyok, nem csak a nagy klasszikusokat kedvelem.
MN: Van kedvenc hangszered vagy hangszercsoportod? Sok darabodban van csilingelő hangzás és sok ütőhangszer.
EP: Az én zenémben valóban a magas frekvenciájú tartomány kap fontos szerepet, szeretem a világos színeket. Most viszont éppen a mélyebb frekvenciák bűvöltek el: egy nagybőgőre, vonószenekarra és harmonikára írok darabot. Nagybőgőre még nem írtam szólószólamot, ezzel most ismerkednem kell. Nem nehéz, csak ismeretlen – de szeretek tanulni.
MN: Sokaknak problémát okoz a kortárs zene befogadása. Nemcsak az, hogy nem hallanak dallamot, ami, azt hiszem, nagyon mélyen belénk ivódott igény, hanem hogy nem érzik a műfajokat, illetve a formákat és a formai határokat. Sok darabnak nincs is műfaja, csak címe. Hogyan lehet segíteni a befogadást?
EP: Minden jó műben van valami, ami jellegzetes, amiről a hallgató felismeri a művet. Ez nem feltétlenül csak a dallam.
A dallamot visszasírni olyan dolog, mint azt számonkérni, hogy a villamost nem a ló húzza.
Rengeteg olyan dolog lehet a zenében, ami emlékezetessé teszi, erre a legjobb példa, hogy a jelenlegi popzenében gyakran már csak három hangból áll a „dallam”. Persze Beethoven 5. szimfóniájában csak két hangból, mégis ismeri mindenki. Én tudatosan törekszem arra, hogy minden művem egyedi és jellegzetes legyen. Zenészként egy feladatom van, ugyanúgy, mint az elődeimnek: a magam korát képviselni.
Címlapfotó: Csibi Szilvia/Müpa
