Opera online

Gyere hozzánk, sátán!

Gyöngyösi Levente: A Mester és Margarita

Zene

Annyit cáfoltuk már, illetékesek és illetéktelenek egyaránt, e lap hasábjain is a kortárs komolyzene és opera halálhírét, hogy ez az egyöntetűség minden bizonnyal rég meggyőzhette a figyelmes szemlélőt arról, hogy nagyon nagy a baj.

A remélt orvoslás módozatai közül a leginkább kézenfekvő és egyszersmind tán a legkockázatosabb is az újabb kori populáris zenével való kapcsolatteremtés lehet. Ahogyan azt Gyöngyösi Levente tette, amikor Bulgakov regényét úgy formálta musical-operává, illetve opera-musicallé, hogy abban nemcsak a klasszikus zenetörténet örökségét, de Lloyd-Webber báró meg az Aerosmith hatását is őszintén felvállalta és kreatív módon hasznosította. Művét koncertszerű előadás (2017, Miskolci Operafesztivál) és ennek rádiófelvétele révén megismerhette már a közönség, ám a színpadi ősbemutatóval A Mester és Margaritának eddig határozottan nem volt szerencséje. Az Opera által eredetileg tavaly novemberre tervezett premier ugyanis sorozatos halasztásokat szenvedett és szenved el mindmáig: előbb az Eiffel átadása körüli nehézségek, majd a járvány mián.

Múlt héten legalább egy keresztmetszet végre a közönség elé került: az OperaSzerda internetes közvetítése révén, zongorakísérettel, még ha váltig koncertszerű jelleggel is. A mű Miskolcról ismerős erényeit ez az átnézeti jellegű produkció éppúgy érzékletessé tette, mint tagadhatatlanul sérülékeny pontjait. Az előbbieken kezdve, Gyöngyösi stílusvegyítő ténykedése jóval többnek bizonyult posztmodern játéknál, legfőként azért, mivel a zeneszerző a mozartias, a musicales és a rockos regiszterben is képes őszinte és átélt hangot megütni. A 2017-es ősbemutató címszereplői, Balczó Péter és Sáfár Orsolya pedig hiteles médiumai ennek az érzelmességet sem szégyellő szerzői attitűdnek. Woland szerepében Kálmán Péter már egy szimpla mikrofonállvány mögött állva is képes körüljárható figura gyanánt életre hívni ezt a ragtime-tól induló sátáni grandseigneurt, és (színpad)kész a kísérete is, hiszen Kiss Tivadar (Fagót), Gavodi Zoltán (Behemót) és Szakács Ildikó (Hella) már most jól karakterizáltan rakoncátlankodó hármast alkot. A legnagyobb elismerés mégis a zongorakísérőt, Kálvin Balázst illeti, aki szinte a lehetetlennel dacolva volt képes felismerhetővé tenni a partitúra oly változatos rétegeit, melyekben amúgy rockegyüttesnek és szintetizátornak is szerepet szánt a komponista.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!

Neked ajánljuk