Az erőtlen, fátyolos ugatás előcsal egy kistestű négylábút is. „Ő Fánika, az én gyönyörűségem” – mondja Korda úr. Fánika egy ideig szaglászik, de az érdeklődése gyorsan alábbhagy. Nem úgy beszélgetőpartneremé. Két félidőt, kilencven percet nyomtunk egyvégtében, plusz a valamennyi kötelező hosszabbítás. Korda György január 4-én volt 83 esztendős.
*
Magyar Narancs: A pókerrel gyakorlatilag összenőtt a neve, úgyhogy kezdjük korábbról. Régebben a futball és az éjszakai élet kéz a kézben járt. Minden népszerű énekesnek volt kedvenc klubja is. Ön ki vagy kik mellett tette le a voksát?
Korda György: Először az FTC-nek szurkoltam. Nagypapám a Dob utca 52.-ben volt házmester, nekünk is ott volt lakásunk. Közvetlenül a kapu mellett nyílt a Szőke néni kocsmája. A Szőke néni fia, Szőke János volt akkor a Fradi fedezete, és a csapat a meccs után a Szőke néni kocsmájában gyülekezett, én meg kikerekedett szemmel figyeltem ezeket az óriásokat. Akkoriban a futball pótolta azt, amiből hiányt szenvedtünk, márpedig szinte mindenből hiányt szenvedtünk, ezt még én is tudtam, pedig elég kicsi voltam még. Aztán 1965-ben, miután leszereltem a katonaságtól, valahogy elkerültem a Bajza utcába, az MTK Klubba, ahol Sándor Csikar lett az ultipartnerem, és Sándor Csikar mellett csak MTK-drukkernek lehetett lenni.
MN: Hogyan telik egy átlagos napja?
KGY: Vannak állandó kártyanapok, ulti vagy póker. Esetleg egy tévés munkán vagy egy dalon dolgozom. Pókerközvetítés. A szálloda dolgaival foglalkozom. És vannak filmnapok. Egyvalami állandó: a zene nálunk éjjel-nappal szól. Én a tenoráriákat imádom. Olyan hangok, amelyektől össze kell csinálnia magát az embernek. A kedvencem Franco Corelli, aki nem csak, hogy fantasztikus hang, de olyan szép férfi is volt, hogy a hölgypartnerei jobbra-balra dőltek körülötte. Ő és a mestere, Aureliano Pertile fogalom volt valamikor. De nálunk minden műfaj otthon érzi magát, a lényeg, hogy legyen abban a zenében valami, aminek igazán nem is kell nevet adni, elég csak érezni. Persze van, ami még engem sem érint meg. Egy Belgiumban élő híres komponista ősbemutatóját közvetítették. A művész azzal konferálta fel a darabot, hogy az ő darabjait valójában szívvel kell hallgatni. Lássuk, mondtam, és felkészülten leültem a fotelba. Egy rövid triangulumfutammal indult a darab, majd a szoprán crescendóban visított egyet. Újra az ütőhangszeres következett, amikor vége lett a szólamának, a szoprán kettőt visított. Itt már fészkelődni kezdtem ültömben, és amikor a harmadik kadencia is kifutott a szoprán száján, már röpült a papucs. Mit csináljak? Nem tudom megtagadni magam: a hang és a dallam szerelmese vagyok. Sírni tudok egy-egy szép hangtól. Hallom, hol szólal meg. Érzem a technikát. Átfut rajtam is, ahogy megfogalmazzák a sorokat.
MN: Ma már meg sem illik kérdezni: kottát tud olvasni?
KGY: Pedig tőlem aztán nyugodtan megkérdezhetné.
MN: Hangképző tanárhoz jár?
KGY: Negyven évig jártam. A technikát tőlük tanultam, nekik köszönhetem, hogy minden regiszterben egyformán szól a hangom. Ma már egyedül tréningezek. Minden nap, mert duplán erőltetem a hangszalagjaimat. A póker kommentálása ugyanis sokkal megerőltetőbb, mint az éneklés.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
