„Hogyan lehet akkor befejezni?”

Korda György

A rokokó és a barokk háziasításából született foyer-ban ülünk egy előzékeny házigazda és egy elbűvölő háziasszony vendégeként. Utóbbi üdítőt és harapnivalót kínál. Az ajtónyílásban hirtelen feltűnik egy öreg, vedlett, fekete kutya, és csüggedten igyekszik felidézni az élénk és fürge sihederkorát.

Az erőtlen, fátyolos ugatás előcsal egy kistestű négylábút is. „Ő Fánika, az én gyönyörűségem” – mondja Korda úr. Fánika egy ideig szaglászik, de az érdeklődése gyorsan alábbhagy. Nem úgy beszélgetőpartneremé. Két félidőt, kilencven percet nyomtunk egyvégtében, plusz a valamennyi kötelező hosszabbítás. Korda György január 4-én volt 83 esztendős.

*

Magyar Narancs: A pókerrel gyakorlatilag összenőtt a neve, úgyhogy kezdjük korábbról. Régebben a futball és az éjszakai élet kéz a kézben járt. Minden népszerű énekesnek volt kedvenc klubja is. Ön ki vagy kik mellett tette le a voksát?

Korda György: Először az FTC-nek szurkoltam. Nagypapám a Dob utca 52.-ben volt házmester, nekünk is ott volt lakásunk. Közvetlenül a kapu mellett nyílt a Szőke néni kocsmája. A Szőke néni fia, Szőke János volt akkor a Fradi fedezete, és a csapat a meccs után a Szőke néni kocsmájában gyülekezett, én meg kikerekedett szemmel figyeltem ezeket az óriásokat. Akkoriban a futball pótolta azt, amiből hiányt szenvedtünk, márpedig szinte mindenből hiányt szenvedtünk, ezt még én is tudtam, pedig elég kicsi voltam még. Aztán 1965-ben, miután leszereltem a katonaságtól, valahogy elkerültem a Bajza utcába, az MTK Klubba, ahol Sándor Csikar lett az ultipartnerem, és Sándor Csikar mellett csak MTK-drukkernek lehetett lenni.

MN: Hogyan telik egy átlagos napja?

KGY: Vannak állandó kártyanapok, ulti vagy póker. Esetleg egy tévés munkán vagy egy dalon dolgozom. Pókerközvetítés. A szálloda dolgaival foglalkozom. És vannak filmnapok. Egyvalami állandó: a zene nálunk éjjel-nappal szól. Én a tenoráriákat imádom. Olyan hangok, amelyektől össze kell csinálnia magát az embernek. A kedvencem Franco Corelli, aki nem csak, hogy fantasztikus hang, de olyan szép férfi is volt, hogy a hölgypartnerei jobbra-balra dőltek körülötte. Ő és a mestere, Aureliano Pertile fogalom volt valamikor. De nálunk minden műfaj otthon érzi magát, a lényeg, hogy legyen abban a zenében valami, aminek igazán nem is kell nevet adni, elég csak érezni. Persze van, ami még engem sem érint meg. Egy Belgiumban élő híres komponista ősbemutatóját közvetítették. A művész azzal konferálta fel a darabot, hogy az ő darabjait valójában szívvel kell hallgatni. Lássuk, mondtam, és felkészülten leültem a fotelba. Egy rövid triangulumfutammal indult a darab, majd a szoprán crescendóban visított egyet. Újra az ütőhangszeres következett, amikor vége lett a szólamának, a szoprán kettőt visított. Itt már fészkelődni kezdtem ültömben, és amikor a harmadik kadencia is kifutott a szoprán száján, már röpült a papucs. Mit csináljak? Nem tudom megtagadni magam: a hang és a dallam szerelmese vagyok. Sírni tudok egy-egy szép hangtól. Hallom, hol szólal meg. Érzem a technikát. Átfut rajtam is, ahogy megfogalmazzák a sorokat.

MN: Ma már meg sem illik kérdezni: kottát tud olvasni?

KGY: Pedig tőlem aztán nyugodtan megkérdezhetné.

MN: Hangképző tanárhoz jár?

KGY: Negyven évig jártam. A technikát tőlük tanultam, nekik köszönhetem, hogy minden regiszterben egyformán szól a hangom. Ma már egyedül tréningezek. Minden nap, mert duplán erőltetem a hangszalagjaimat. A póker kommentálása ugyanis sokkal megerőltetőbb, mint az éneklés.

 

Fotó: Schumy Csaba / DFP.hu