Interjú

„Hogyan lehet akkor befejezni?”

Korda György

  • Szira Péter
  • 2022. február 2.

Zene

A rokokó és a barokk háziasításából született foyer-ban ülünk egy előzékeny házigazda és egy elbűvölő háziasszony vendégeként. Utóbbi üdítőt és harapnivalót kínál. Az ajtónyílásban hirtelen feltűnik egy öreg, vedlett, fekete kutya, és csüggedten igyekszik felidézni az élénk és fürge sihederkorát.

Az erőtlen, fátyolos ugatás előcsal egy kistestű négylábút is. „Ő Fánika, az én gyönyörűségem” – mondja Korda úr. Fánika egy ideig szaglászik, de az érdeklődése gyorsan alábbhagy. Nem úgy beszélgetőpartneremé. Két félidőt, kilencven percet nyomtunk egyvégtében, plusz a valamennyi kötelező hosszabbítás. Korda György január 4-én volt 83 esztendős.

*

Magyar Narancs: A pókerrel gyakorlatilag összenőtt a neve, úgyhogy kezdjük korábbról. Régebben a futball és az éjszakai élet kéz a kézben járt. Minden népszerű énekesnek volt kedvenc klubja is. Ön ki vagy kik mellett tette le a voksát?

Korda György: Először az FTC-nek szurkoltam. Nagypapám a Dob utca 52.-ben volt házmester, nekünk is ott volt lakásunk. Közvetlenül a kapu mellett nyílt a Szőke néni kocsmája. A Szőke néni fia, Szőke János volt akkor a Fradi fedezete, és a csapat a meccs után a Szőke néni kocsmájában gyülekezett, én meg kikerekedett szemmel figyeltem ezeket az óriásokat. Akkoriban a futball pótolta azt, amiből hiányt szenvedtünk, márpedig szinte mindenből hiányt szenvedtünk, ezt még én is tudtam, pedig elég kicsi voltam még. Aztán 1965-ben, miután leszereltem a katonaságtól, valahogy elkerültem a Bajza utcába, az MTK Klubba, ahol Sándor Csikar lett az ultipartnerem, és Sándor Csikar mellett csak MTK-drukkernek lehetett lenni.

MN: Hogyan telik egy átlagos napja?

KGY: Vannak állandó kártyanapok, ulti vagy póker. Esetleg egy tévés munkán vagy egy dalon dolgozom. Pókerközvetítés. A szálloda dolgaival foglalkozom. És vannak filmnapok. Egyvalami állandó: a zene nálunk éjjel-nappal szól. Én a tenoráriákat imádom. Olyan hangok, amelyektől össze kell csinálnia magát az embernek. A kedvencem Franco Corelli, aki nem csak, hogy fantasztikus hang, de olyan szép férfi is volt, hogy a hölgypartnerei jobbra-balra dőltek körülötte. Ő és a mestere, Aureliano Pertile fogalom volt valamikor. De nálunk minden műfaj otthon érzi magát, a lényeg, hogy legyen abban a zenében valami, aminek igazán nem is kell nevet adni, elég csak érezni. Persze van, ami még engem sem érint meg. Egy Belgiumban élő híres komponista ősbemutatóját közvetítették. A művész azzal konferálta fel a darabot, hogy az ő darabjait valójában szívvel kell hallgatni. Lássuk, mondtam, és felkészülten leültem a fotelba. Egy rövid triangulumfutammal indult a darab, majd a szoprán crescendóban visított egyet. Újra az ütőhangszeres következett, amikor vége lett a szólamának, a szoprán kettőt visított. Itt már fészkelődni kezdtem ültömben, és amikor a harmadik kadencia is kifutott a szoprán száján, már röpült a papucs. Mit csináljak? Nem tudom megtagadni magam: a hang és a dallam szerelmese vagyok. Sírni tudok egy-egy szép hangtól. Hallom, hol szólal meg. Érzem a technikát. Átfut rajtam is, ahogy megfogalmazzák a sorokat.

MN: Ma már meg sem illik kérdezni: kottát tud olvasni?

KGY: Pedig tőlem aztán nyugodtan megkérdezhetné.

MN: Hangképző tanárhoz jár?

KGY: Negyven évig jártam. A technikát tőlük tanultam, nekik köszönhetem, hogy minden regiszterben egyformán szól a hangom. Ma már egyedül tréningezek. Minden nap, mert duplán erőltetem a hangszalagjaimat. A póker kommentálása ugyanis sokkal megerőltetőbb, mint az éneklés.

 
Fotó: Schumy Csaba / DFP.hu

 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.