Például azért, mert a Loving the Alien (1983–1988) szett után nem 1989-ben veszi fel a fonalat, ami azt jelenti, hogy hiányzik a két Tin Machine-lemez – Bowie a Sales fivérekkel és Reeves Gabrels gitárossal ezen a néven alapított zenekart, ami azért is fontos momentuma a karrierjének, mert állítása szerint ekkor vált ismét kreatívvá, az általa csak „Phil Collins éveknek” titulált nyolcvanas évekbeli korszaka után. Ekképpen a most kiadott gyűjtemény első darabja az 1993-as, többnyire pozitív töltetű Black Tie White Noise, amelynek a tíz évvel korábbi Let’s Dance után visszatérő producer, Nile Rodgers mellett az is volt az oka, hogy a művész a dalok készítése közben házasodott össze Imannal. A Tin Machine hard rockja itt már a múlté: house, techno, jazz, hiphop, soul és csipetnyi rock váltja egymást, az alapot pedig a korszak népszerű new jack swinges dobhangzása nyújtja. Egyenetlen színvonalú, de izgalmas lemez, a Jump They Say pedig Bowie talán legjobb 90-es évekbeli maxija. A Black Tie White Noise-t nem követte turné, úgyhogy Bowie gyorsan összedobott még egy albumot ugyanabban az évben: ez lett a Buddha of Suburbia. Eredetileg egy sorozat filmzenéjeként indult, végül csak a címadó dal került a tévéműsorba. Jelentősége az életműben elhanyagolható, még ha Bowie valamiért nagyon szerette ezeket a nem valami erős, viszont túlságosan hosszú dalokat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
