A zeneszerző saját, Aria elnevezésű témájára írt, 30 változatot tartalmazó, billentyűs hangszerre képzelt műve soha nem volt népszerű, sem az előadók, sem a közönség körében. Erről a zene roppant szellemi és technikai nehézsége, továbbá terjedelme gondoskodott, amely a Koroljov által előadott, húzás nélküli verzióban nagyjából 70 perc. Az sem vonzó, hogy ennyi ideig voltaképpen egyetlen hangnemben, az olykor g-mollal (a 15., 21. és 25. variáció) kevert G-dúrban járunk. Maguk a változatok sem olyan színesek, eltérő karakterűek, drámaiak, mint, mondjuk, Beethoven Diabelli-variációiban; Bachnál szinte kizárólag mértani szigorúsággal szerkesztett különféle kánonokat hallunk. Ám 1955-ben interpretációtörténeti fordulat történt: egy fiatal kanadai zongorista, bizonyos Glenn Gould úgy döntött, hogy e mű felvételével debütál a hanglemezpiacon. Az abszurdnak vélt vállalkozás a lemezipar egyik legnagyobb sikere lett; Gould előadása pedig meghaladhatatlan etalonnak számított.
Mostanáig. Mert innentől Koroljov előadása a másik orom. Gould gyökeresen posztmodern ("Bach is a kortársunk") és erősen libertinus felfogásához képest az orosz művész interpretációja olyan, mintha a spinozai Etika módszerét követné, amely "more geometrico", azaz geometrikus módon kívánta bizonyítani isten szükségszerű létezését. Ami nem jelenti azt, hogy Koroljov vértelenül, túlkalkuláltan játszana. Ha hideg, akkor jegesen izzó, ha érzelmes, akkor a zene mértani szigorával enyhített. Minden hang hallatszik, játéka alapján nem lenne nehéz leírni a partitúrát. Pár félreütéstől eltekintve megdöbbentő tökéllyel, csodálatos hangszíngazdagsággal zongorázott. A lassú, 25. variáció előadásakor pedig egyszerűen megállította az időt. Szükségszerű volt, hogy isten megjelent.
Művészetek Palotája, november 7.
