Zene

Az elmúlt két évtized egyik leg­eredetibb és legfontosabb stadionrock-zenekara (egyúttal az egész stadionrockéthosz legszórakoztatóbb karikatúrája) leg­újabb nagylemezén már távolról sem hangzik rockzenekarnak, hanem inkább afféle stúdióprojektnek, de ez egyrészt alighanem a korral jár, másrészt pedig egyáltalán nem baj.

2009-ben senki sem mutatta be annyira szépen a kor popzenei nyelvén a zárkózott, félénk tiné­dzserek lelkivilágát, mint az xx az első lemezével.

Miért is jár az ember operába? – tettük fel a beugró kérdést pár premierrel ezelőtt a Lammermoori Lucia kritikájában, ám akkor még nem hozakodtunk elő a műfaj másik alapkérdésével, amely így hangzik: egyáltalán miért ír valaki operát?

Egykor órákon át böngészték, elméleteket gyártottak róla, szerelembe estek vele. Ma már inkább csak az iTunes bélyegképein és popsztárok Facebook-oldalán jön szembe. De tényleg baj, hogy már nem a borító felől közelítünk a lemezekhez?

Emlékezetes eseménysor volt közönségnek és résztvevőknek egyaránt, amikor két diplomázó dzsessz tanszakos akadémista és fiatalabb, klasszikus trombitát tanuló társuk lett a befutó a Tomsits Rudolf emlékére kiírt tehetségkutató verseny döntőjében.

„Elég karcsúnak találod a derekam?” – hangzik Léo Delibes dalában (Cádizi lányok) a kérdés, és az előadó Renée Fleming e sornál kacéran rá is mutat a saját derekára.

Decemberben a Messiást vezényelte a Müpában. Budapestet szereti, és sajnálta, hogy ezúttal nem volt ideje kedvenc fürdőjére, a Királyra, amelynek török kupolája elbűvölte. A barokk zene apostola nemcsak a vezényléséről, hanem a kertjéről is híres, de azt is boldogan mesélte, hogy legutóbb egy értékes 17. századi festményt vásárolt egy itteni aukción.

Párás, lüktető dzsungel neonfényben; a lumineszcens lepkeszárnyak suhogása beleolvad egy aggregátor barátságos duruzsolásába – így jellemezném azt, ami a fejemben maradt az EARS meghallgatása után.