Régóta folyik a disputa arról, honnan is származik a - sokak szerint - kultúránk egészét meghatározó rasszista vagy legalábbis faji alapozású diskurzus, hogy mik az éltető forrásai, s miért oly virulens napjainkban is. A Rasszizmus a tudományban szerkesztői, Kende Anna és Vajda Róza napjaink magyar tudományos vitái (például cigánykutatásokkal kapcsolatos heves polémiák) tanulságai nyomán döntöttek úgy, hogy egy kötetnyit kiadnak a kérdés igencsak vaskos szakirodalmából - azok között válogatva, akik az erőteljesen kritikai, interdiszciplináris, összehasonlító kultúrakutatás felől közelítenek e problémához, s akik zömmel osztják, de legalábbis alátámasztják a szerkesztők vélekedését: a modern kori rasszizmus legfőbb hordozója a tudomány. S nemcsak annak révén, hogy tudományos muníciót nyújt fajelméleti fejtegetések számára - de már létében is: a szerkesztők értelmezésében a modern tudomány már narratívájában, természetében,
naturalizáló hajlamában
is hordozza a rasszista késztetéseket. Lehet, hogy ez a közelítés elsőre meghökkentőnek tűnik, de érdemes tovább követni gondolatmenetüket, elvégre az újabb és újabb provokatív felvetések további kérdéseket szülnek, amelyek nem csupán a tudományok történetét, de annak társadalmi szerepét is érintik. S itt nem is véletlen, hogy általában beszélünk tudományokról, elvégre a szerkesztők értelmezésében akármely tudományterületen zajlik is kutatás, annak feltétlenül referálnia kell más diszciplínák eredményeire (s nem feltétlenül csupán a "legérzékenyebb" témákban, mint mondjuk a nemi szerepek vagy az etnikai csoportokkal szembeni előítéletek kutatásában, de ott azután végképp). A fő ellenség pedig a mindenkori biologizmus, a természettudományos gondolkodásmód, az evolúciós logika alkalmazása az emberre - van anynyi szomorú példa, hogy óvatosságra intsen mindenkit, aki ily módon próbálja az emberi természetet "naturalizálni"; habár, gondolom, azzal a szerkesztők is tisztában vannak, hogy a tudós közösség nagy része nem osztja azon vélekedéseiket, melyek szerint szükség volna a tudományos kutatás kvázi etikai kontrolljára. Szemléletükre tán a következő (kinek lángoló idealizmust, kinek meg rideg dogmatizmust sugalló) mondat a legjellemzőbb: "Az elv azt írja elő, hogy bármilyen kutatást folytassunk is, sem kiindulásunkban, sem a végeredmény tekintetében nem kérdőjelezhetjük meg azt az univerzális (valóban a tudományon kívülről jövő, hiszen bizonyításra nem szoruló) alapvetést, hogy minden ember egyenlő értékű." Emellett leszögezik, hogy a társadalomtudományok esetében maga az ismeretgyártás is politikai tett - elvégre itt az elméletalkotás nem csupán beágyazódik egy társadalmi erőtérbe, hanem még befolyásolja is azokat a viszonyokat, melyeket leír.
No, de mindez csupán az adott értelmezési keret, elvégre illusztráció gyanánt éppen egy tucatnyi vendégszöveget gyűjtöttek nekünk össze, neves és kevésbé neves szerzők tollából. Marxista és "posztkolonialista" bölcselők, feminista gondolkodók, a tudományközi kultúrakutatás művelői adják egymásnak a stafétabotot, és rendre bele-belerúgnak egyet a fehér rassz (ráadásul többnyire a férfiak) szempontjai, érdekei által dominált, meghatározott és konstituált modernitásba. (Nem mintha nem érdemelné ki mindezt, de a gonosz, mainstream - s ezek szerint alig rejtetten rasszista - tudományos és filozófiai hivatalosság nagyon kevéssé szokott foglalkozni az efféle apróbb inzultusokkal - legfeljebb azon akadnak ki némely egyetemi elöljárók, ha a neves kritikai filozófus nem jár be megtartani az óráit.)
S mi tagadás, számos szórakoztató, tanulságos, vitára ingerlő dolgozatot lelhetünk fel e könyv lapjain - írásaik olvastán nehezen is tudnánk ellenállni a késztetésnek, hogy utána ne nézzünk a szerzők kilétének és életművének. (Az internet előtti korban még a szerkesztők szemére is vethettük volna, hogy miért nem segítették az olvasót szerzőnként legalább egy kis életrajzzal. Ez most már szinte felesleges is - csupán egy kattintás az egész.) A gyöngyszemek közt említenénk a jeles baptista-szocialista filozófus és lelkipásztor Cornel West dolgozatát a modern rasszizmus genealógiájáról, melyből idézetszerűen is kiderül, milyen csúnya fehér rasszista is volt Kant, Hume vagy Thomas Jefferson. Másrészt viszont megismerkedhetünk egy hihetetlen emberrel (amúgy Kant és Jefferson kortársával), Samuel Stanhope Smithszel, a Princeton Egyetem egykori elnökével, aki a maga idejében kivételes módon vallotta az emberi faj egységét, s ellenezte rasszok szerinti hierarchizálását - ugyanakkor meggyőződése volt, hogy a fehértől eltérő bőrszín csupán természeti tényezők hatására alakul ki (követője, Benjamin Rush abolicionista orvos szerint a "négerek bőrszíne betegség", amit gyógyítani kell). Az olvasót nem mindig fogják meggyőzni az olvasottak: hiába
kárhoztatja és démonizálja
számos szerző a szociobiológiát, attól még nem biztos, hogy teljesen el kell vetnünk például a nemi szerepek biológiai, genetikai kódoltságára vonatkozó elméleteket. Ugyanakkor rendkívül tanulságos például Paul Gilroy tanulmánya a rabszolgasággal kapcsolatos diskurzusokról, vagy éppen Nancy Fraser dolgozata, ahol a korábban követelt affirmáció (megerősítés) helyett a rasszalapú társadalmi hierarchia teljes dekonstrukcióját, "transzformatív" újraelosztási és elismerési politikát követel (lehetőség szerint egy szocialista társadalom keretében). Másrészt meg érzi az ember, hogy hiába dekonstruálná egy-egy szerző (mondjuk K. Anthony Appiah filozófus) a rassz fogalmát (a fordítók tudatosan választották ki az angol race magyar megfelelőjét), attól az még nem lesz kevésbé népszerű. Lehet, hogy rasszok nincsenek is, de a taxonomikus hajlam makacs, s a szemünk is csak eltérő tónusokban érzékeli a világot.
Napvilág Kiadó, 2008, 402 oldal, 2800 Ft