Már önmagában az ötezer éves kultúra ténye is csodálatra és alázatra késztet bennünket (nem is beszélve a 2008-as pekingi olimpiáról), hát még ha hozzávesszük, hogy Kína - minden előrejelzés szerint - szűk két évtizeden belül a földgolyó legerősebb gazdasági hatalma lesz. Rajongásunkat nehe-zíti, hogy a Kínai Népköztársaságban megközelítőleg egymilliárd ember él nyomorban (az 1,3 milliárdos összlakosságból, bár a keleti parton nyugati mérce szerint is jelentős a fényűzés), százmilliók analfabéták (ennek felszámolása a több ezer jeles kínai írásrendszert ismerve felettébb problémásnak tűnik), továbbá javában dúl a kommunizmus, amely természeténél fogva fittyet hány az emberi jogokra (noha a magántulajdonhoz való jog például már szerepel az alkotmányban).
E felemás sikertörténet rekonstrukciójára vállalkozik a hazai szerzőpáros imponálóan alapos és informatív, ugyanakkor kissé száraz és talán
túlontúl egy szempontú
kötete, mely leginkább a nagypolitikai folyamatokra és a gazdaságirányítás eszközrendszerére koncentrál. Eközben a kínai átlagpolgár hétköznapjairól, gondolkodásmódjáról (például a nyugati világhoz való viszonyáról) csak igen keveset tudunk meg, és az ellenkultúrákról sem sokkal többet. Az "alulnézet" feltűnő hiánya még akkor is zavaró, ha egyébként tisztában vagyunk a feladat embert próbáló nagysá-gával. Be kell érnünk tehát egy ke-véssé ember közeli Kína-olvasattal, egy afféle gazdaság- és politikatörténeti krónikával, ami viszont nagyban segít rendszerezni hézagos ismereteinket egy országról, amely kezdetektől fogva a világ közepeként értelmezi magát (erre utal Kína eredeti elnevezése is).
A túláradó nacionalizmust megalapozó kínai felsőbbrendűség-tudat a XIX. század közepe táján szerezte első sebeit, a nyugati tőkések beáramlásának kezdetekor. Mint az ilyenkor lenni szokott, az érzelmi válaszok spektruma az ájult csodálattól a kőkemény elutasításig terjedt. Logikusan szemlélve az ország történelmét, azt gondolhatnánk, hogy a Kínai Kommunista Párt '49-es hatalomra kerülése, vagyis az importált marxista tanok átvétele valóságos sokként hatott a nemzeti öntudatra - holott ennek éppen az ellenkezője történt. Merthogy Kína a marxizmust - miként a buddhizmust - a maga képére formálta, azaz "kínaiasította"; Mao Ce-tungnak valóságos vesszőparipája volt e gondolat. Agrártársadalom lévén munkásosztály alatt a parasztságot értette, a nacionalizmust pedig az új társadalmi rendszer alappillérének tette meg (ez napjaink Japán-ellenes akcióiban is tetten érhető), a tradíció és az újítás sajátos szintézisét hozva létre így. Aztán kezdődtek a gondok, mint minden tervgazdaságban. Mindezt Mao halála (1976) csak tetézte. Hiába indultak el a gazdasági reformok előbb '78-ban (ekkor a megújult politikai elitnek köszönhetően már a nyitás első jelei is tapasztalhatók voltak), majd '85-ben (amikor is a folyamat új lendületet kapott, jelentős eredményekkel), az egyre mélyülő válságra '89-ben már megszorításokkal voltak kénytelenek válaszolni. Érthető módon a társadalmi elégedetlenség egyre nőtt, a diktatúraellenes hangok erősödtek; független diákszervezet alakult, amely rendszerváltó ke-rekasztal összehívását követelte. Minthogy Li Peng kormányfő elzárkózott a tárgyalásoktól, '89 március 13-án ezer diák éhségsztrájkba kezdett a pekingi Tienanmen téren, szimpátiatüntetők tízezreinek társaságában. A tömeget - mint ismeretes - végül katonák zavarták szét. A vérengzésben hivatalosan senki sem halt meg, valójában azonban minimum százak estek áldozatául az akciónak. A Nyugat tétlenül nézte végig "Kína '56-ját", mert egyrészt a kelet-európai történésekkel volt elfoglalva, másrészt nem szívesen akasztotta volna össze a bajszát egy egymilliárdos piacot jelentő nemzet vezetőivel. A 90-es években Kína sokat ellesett a "kis tigrisek" modernizációs sikereiből, '92-től pedig már a szocialista piacgazdaság kiépítését jelölték meg hivatalos célként. Az eredmények önmagukért beszélnek; az elmúlt két évtizedben Kína gazdasági teljesítménye átlagosan évi 10 százalékkal nőtt, új lendületet vett a városiasodás, dinamikusan fejlődnek külkapcsolataik (az Egyesült Államok emberjogi érzékenysége például csak a profitérdekekig tart), gazdaságuk egyre inkább liberalizálódik, technológiáik pedig mind fejlettebbé válnak.
A Jordán-Tálas szerzőpáros tehát egy nyugtalanító történetet mesél el egy önkényuralmi rendszer vitathatatlan gazdasági sikereiről, amelyek egy levert forradalom után csak még látványosabbá váltak. Éppen ezért a Kína-sztori tanulságainak levonásakor nincsen könnyű dolguk. Végül az egyetlen vállalható módon zárják könyvüket; tárgyilagosan sorra veszik a gazdasági elérményeket, majd ugyanilyen objektivitással szólnak a gondokról: a tömeges iskolázatlanságról, a területi kettészakadtságról,
az óriási munkanélküliségről,
a kimagasló mértékű környezetkárosításról, a politikai pluralizmus hiányáról és az emberi jogok rendszerszintű negligálásáról. A közfelfogás szerint a kínai gazdaság fokozatos liberalizálódása előbb-utóbb szükségszerűen magával hozza majd a politikai rendszer átalakulását, az ország demokratizálódását is - e már-már közhelyszámba menő véleményt láthatóan a szerzők is vallják. Ha viszont nem így történik (ezt az eshetőséget nem tárgyalják), akkor hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy egy antidemokratikus rezsim gazdaságirányítása is lehet versenyképes. Sőt, rövid időn belül talán már egy diktatúra lesz a világ első számú gazdasági hatalma. E színvonalas könyv jó apropót nyújt ahhoz is, hogy az ebből fakadó kérdéseken gondolkodni kezdjünk.
Napvilág Kiadó, 2005, 459 oldal, 3900 Ft
